Bizalom játék

Egyszer, valamikor tavaly nyáron, olyant játszottunk a kertben, hogy...azt a bizalom játékot, valaki a hátad mögé áll, és neked el kell dőlnöd. Bíznod kell benne, hogy el fog kapni.
Én bátran odaálltam mindenki mögé, bár Őt figyelmeztettem, hogy ha huppan, nem azért fog, mert nem kapom el, hanem mert nehéz nekem.
Én nem nagyon akartam ráállni a dologra. Amikor V és K állt a hátam mögé, bátran eldőltem, de azért a biztonság kedvéért magam mögé néztem, hogy elég közel állnak-e. Amikor láttam, hogy igen, megnyugodva, és bátran dőltem a karjaikba.
Aztán mögém állt Ő is.
Nem mertem eldőlni. Egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy elengedjem a testem, hogy kontroll nélkül hátrahulljon, mint egy rongybaba, a karjai közé.
Néha ez eszembe jutott, és akkor azt mondtam: persze, biztos azért, mert egy jó poén kedvéért, talán még velem is megmeri csinálni, hogy nem kap el, vagy kitalál valami eszetlenséget. Nem és nem. Nem mertem.
Nem esett jól neki.
Igen, pontosan tudom. Képtelen vagyok átadni az irányítást, ha róla van szó. Éppen ez az oka annak, hogy a jelentős döntéseket én hozom a családban, ezért van az, hogy én irányítom a bandát, és ezért van az, hogy még a kormányt sem engedem ki a kezemből, csak én vezethetek, ha együtt ülünk autóba.
Nyilván, tudom...ez nem jó. Nem normális.
Aztán játszottunk a múlt hétvégén amikor R. itt volt.
Nevetve kapkodták el egymást, lévén együtt nőttek fel, együtt csibészkedtek, a nagybácsi-unokaöccs viszony jól működik, oda-vissza bizalom.
- L. te is! Gyere! - mondta R. én pedig húzódoztam.
Magyaráztam a bizonyítványom, hangosan, hogy ez az eszetlen úgy sem kap el, csak hogy röhögjenek egy jó nagyot.
Aztán valahogy meggyőztek.
Elé álltam, aztán hátra néztem. Aztán léptem néhányat hátra, meg még egy kicsit, szóltak, most már elég, így nem ér, meg kell lennie a távolságnak.
Nagyon nehéz volt. Olyan félelem volt a lábamban, mint amikor el kell mennem egy bizonyos távolságra, és jön a para.
Aztán persze vettem egy levegőt, és azt mondtam: hát akkor legyen, ha elkap, akkor látom, hogy nem mer hülyeséget csinálni velem, ha pedig mégsem, akkor lesz néhány lila foltom, és oltári ordibálást fogok csapni.
Hátradőltem.
Olyan minden mindegy alapon.
Persze, elkapott.
Valami megkönnyebbülés félét éreztem.
Talán kezd visszatérni a rég elveszett bizalom?
Tudom, hogy nem ez az ostoba kis játék fogja vissza adni.
Mégis, jó volt. Nem az, hogy megbíztam benne, hanem a mersz. Hogy meg mertem tenni, mikor ott állt a hátam mögött.
Ezt valószínűleg valami dilidoki parádésan megtudná fejteni.

Egyébként pedig az idő csodás, a kert fantasztikus, rendbe tettük, jól esik kint lenni, kiülni a teraszra, csak bámulni ki a fejemből, jó rájönni, hogy  vágyom a kis zugomba, a magam világába, és mikor elunom kint, bejönni, és tán írni valamit.
Valami horrorisztikusat, amit mocorog a fejemben, de még nem mertem tovább álmodni, mert egy 11 éves kislány ihlette, nem, nem félek most még tőle, de vajon merem-e tovább gondolni?
Tovább AKAROM gondolni.
Én már csak így dolgozom fel a nekem ártókat.
Gyilkost csinálok belőlük. Mert megtehetem.
Az írás fantasztikus eszköz.
"Hipp-hopp, az leszek, aki akarok!" 
Ő lenne az, akinek soha többé nem fordítok hátat, mert ha megtenném, és ismét eldőlnék, megint a kés hegyébe, és még meg is forgatná bennem.
A magam eszközeivel dolgozom fel a fájdalmaimat.
Írok róla, mozgatom, kifacsarom, kiszedem belőle amit lehet, aztán mehet a picsába. Már nem tud ártani.

Barátságok, orvosok, és késztetés a változásra.

Az a helyzet, hogy amikor le lettem ostobázva, vállat kellett volna vonnom. Konkrétan leszarni az egészet. Lehet, hogy másként alakultak volna az emberi kapcsolataim, és csak azzal nem foglalkozni, aki benne volt, aki generálta, mindegy is hogy ki, de a többiek. Nem tudom. Tulajdonképpen elegendő lett volna levonni a kellő konzekvenciát, és leszarni, igen magasról. Leszarni a talp és seggnyalókat, és azokat nem, akik meglehet, tán tényleg, valóban jó szándékkal tették azt, amit. Miért kételkedtem abban, hogy valóban ő mondta? Holott, a sok év alatt, valamiért mindig viszketett a hátam tőle, főleg a két alkalommal megtörtént személyes találkozó után. Talán azért nem figyeltem oda a viszkető tarkómra, mert egyébként sosem bántott. Szembe nem. És nyilván, az is megfordult a fejemben, hogy hátha, a köztes személy ad hamis szavakat a szájába.
Egy biztos. Ahol kettőnél már több nő van, ott békesség sosem lesz, olyan még a mesében sincsen.
Lezártam ezt a dolgot, olykor mégis előjön, mint most is, az éjszakai álom hatására, mert azt álmodtam, hogy K. itt volt, és kibékültünk. De ez csak egy álom volt. Azt mondják, hogy az ember azzal álmodik, amitől fél, vagy amit szeretne. Nos, ennek nem lesz realitása. Nem másért, mert megtehetném, magamért, az első lépést, hanem mert olyan emberek vannak körülötte, akiket én nem...nem és kész. És úgy érzem, hogy ezt már nem lehet függetleníteni. Nem, nem a büszkeségem tart vissza már. Mert forrófejű vagyok, az tény. Hanem csupán ezek a dolgok/emberek. Nem azért, mert egyedül vagyok. Nem vagyok egyedül. Sőt. Lennének új barátok, de már én nem merek.
Ja. Réges régen, mikor még a proli játszódott, volt nekem egy pszihológus ismerősöm. A PsziSanyi. Csak így hívtam.  Netes ismeretség, hétről hétre leveleztünk, tanácsokat adott, rávilágított sok mindenre, amit magamtól nem láttam volna. Valahogy elhanyagoltam, sok tennivaló volt, és a dolgok is a helyére kerültek. Most ismét megkerestem. Mert lehet, hogy bennem van a hiba? Hajlandó vagyok elismerni, ha igen. Szóval ismét "kezelés" alá vett. Ingyen, bérmentve, mert jó arc, és kedvelt engem. Talán tud segíteni, ahogy akkor...
Nem akarok én kurvára jó ember lenni. Csak olyan elviselhető.
Teszem érte a lépéseket.
Nem gyűlölök én senkit. K-nak ebben nem volt igaza, hogy én mindig kell, hogy gyűlöljek valakit. Attól, hogy nem kedvelek, attól még nem gyűlölök.
Ahogy telik az idő, az ember korosodik, egyre kevésbé bírja ha öriharit játszik vele az élet.
Egy a lényeg. Azért nem teszek semmiféle lépéseket, mert biztos vagyok a visszautasításban. És akkor? Akkor mi lenne, ha nem lenne igen a válasz? Sérülne az önérzetem? Talán...De hát végül is ki vagyok én? Ki vagyok, hogy nekem nem lehet nemet mondani? ...apám kivagyiságát cipelem magammal, ez a teher, nem az amitől lennék valaki...azért tenni is kéne...
Meg aztán...lehet, hogy már nem lenne ugyanaz, ha mégis igen lenne a válasz. Akkor meg minek? Mennyit bír ki egy barátság? Vajon ilyen problémákat, öriharikat kibír? Ha igazi barátság volt, kibír vajon?
Nem is ismerem igazán. Nem tudom, hogy ilyen jellegű helyzetekben, vajon ő milyen? Tud-e öriharikat félreseperni? Letud-e zárni sértettségeket, megbántottságot, és azt mondani: én szerettelek téged annyira, hogy nem akarom ezt veszni hagyni, tudom, hogy nem vagyunk hibátlanok, vajon az a másik, aki a szart keverte, ér-e annyit, hogy csak keserűen tudjak rád gondolni? Nem tudom. Nem ismerem ennyire.
Mindenki mást gondol a barátságról. Én is, ő is bizonyára.

A szépség és a szörnyeteg.

Azt hiszem, hogy az ember érvényesüléséhez, sokszor nem az hiányzik, hogy jól nézzen ki, hanem éppen az ellenkezője.
Mert néha, az előrejutáshoz tanácsos nem szépnek lenni, nem csinosnak lenni.
Ugye tudjuk, hogy a trampli főnökasszony nem szereti a csinos, és jól kinéző beosztottjait?
Az irigység, az antipátia, (ha jól írom)  a kisebbségi érzés miatt, sokszor keresztbe tesz a valamerre igyekvő csinosaknak.
Azt gondolom, hogy senkinek sincs megtiltva, hogy csinos, legalább is lehetőségeihez képest csinos legyen.
Sokan utáltak már engem a vékonyságom miatt, és a hosszú, szőke hajam miatt. Sokan utáltak azért, mert fiatalabbnak tűnök a koromnál, három terhesség, és szülés ellenére. De ők nem látnak, amikor reggel felkelek, vagy egy fárasztó nap után. Amikor minden probléma nélkül elmehetnék egy középkori filmben vajákosnak, boszorkának. Ám, veszem a fáradtságot, még akkor is, ha sok dolgom van, hogy a tréningruhámhoz is a hajam rendbe tegyem, és már eljutottam odáig 43 évesen, hogy smink nélkül is felvállalom az arcom, hiszen a belső hangulatom határozza meg, hogy szép vagyok-e éppen, vagy sem.
És ők...akik utálnak engem, és kerékkötői az előrejutásomnak, őket vajon mi nem teszi széppé? Megmondom. A lustaságuk, és az irigységük. Ha ezt az energiát magukra fordítanák, és nem elégednének meg azzal a szépséggel ami a fejükben lakozik vágyálomként, ha nem csak a szellemüket palléroznák, valószínűleg szebbek lehetnének.
Az irigységük, és az önsajnálatuk teszi őket csúffá.
Sajnálom.
Mindig van választás.

Családféleség, és egyéb spekulálnivalók.

Éjjel rémálom, csatakos voltam a verítéktől, úgy ébredtem.
Ez az időszak, míg ismét be nem bizonyosodik, hogy nem hordok egy másik életet a testemben, kissé megvisel.
Még nem klimax, de már ennek a szele is csapkod, hagyom, hadd jöjjön, hiszen nem marad örökké fiatal az ember.
A rémálom...azt álmodtam, hogy veszélybe került, ami az enyém. Amit önző módon birtokolni akarok, és nagyon nehéz evickélni, hogy ne látsszon rajtam. Mármint hogy zöldebben villog a zöld szemem, mint szokott.
Mert kurva nehéz volt eljutni idáig, és még az esélyét sem akarom, hogy a múltja miatt ez veszélybe kerüljön.
Mert van már nekünk külön életünk. Megszokott, olykor unalmas, és kényelmes szerelmünk, de éppen olyan nekünk való.
Mit kéne tennem?
Ismét a paranoia...hogy én már sosem fogok félszek nélkül élni. Lételememmé vált, beleégett a sejtjeimbe, és ha éppen nincs mitől, akkor lesem az alkalmat, hogy legyen miért?
Pedig utálok félni, utálom azt az érzést a gyomrom környékén.
Régen kellett "miatta" félnem.
De tudom, hogy milyen. Hogy a kölykökre hivatkozva elkezdi kisded játékait, szeretném hinni, hogy Ő nem vevő rá, hogy az irántam való kötődés erősebb, és csak remélem, hogy "az a másik" is változott, bár már nem hiszek a csodákban, és ugye kutyából nem lesz szalonna, kurvából nem lesz madonna, szóval azért nyitva tartom a szemem, és az első olyan jelnél, ahol veszélyben érzem "minket" abban a pillanatban elvágok mindent. Bezárom az ajtót, és a kulcsot is eldobom. Még akkor is, ha ez lesz akinek fájni fog.
És ezzel Ő is így van. Éppen ezt mondta, anélkül, hogy összebeszéltünk volna.
Mert az egy dolog, hogy vannak gyerekek. Bajban is.
De azt nem hagyjuk, ami a miénk.
Pénteken jön a kisebbik. A másik intézetben. Beszéltünk vele. Jól van, de a füvet nem hajlandó letenni.
Nincs mit tenni. De legalább őszinte. 17 éves, és nem kamuzik, hogy majd ő soha többé...
Nem tudom, mit fogok kezdeni a kislánnyal. Aki nem is olyan kicsi, 12 éves.
Egy biztos. Leszoktam a bájolgásról. Kedves leszek vele, mert arra szüksége van, gondoskodom róla, míg itt van.
De annyi fájdalom volt az anyja aljassága, és fúrása miatt, amelybe belevonta őket is, hogy már nem merek bízni. A lányban sem.
Jártunk mi eleget bíróságra, rendőrségre miatta, verték bilincsben Őt a határon, amikor végre dolgozott, mert nem tudtunk gyerektartást fizetni előtte, mert nem volt miből. Bilincselve vitték be Rédicsnél, csak meg elmaradtunk néhány hónappal, ám azt senki nem kérdezte meg, hogy akkor, azokban az időkben, az én gyerekeim mit ettek, hogy éltek.
Nem baj. Lezárjuk a múltat, de én hagyok magamnak azért egy kis rálátást, csak a biztonság kedvéért.
És nyitva tartom a szemem. Annyiszor bántották már Őt, és minket.
Soha. Többet. Nem. Engedem.

Értük bármikor, a többiekért soha...

Ma megint jött a szemét.
Nem vártam, nem akartam, bár a szelét már érezni lehetett a tegnapi tánc előtt és közben is, de valahogy sikerült elűzni.
Aztán ma menni kellett volna.
Nem ment.
Pedig hazajött Ő, és evett, és ízlett neki, és beszélgettünk, meg felhívtuk az exét, hogy most mi is van a gyerekkel, mert csak intézetbe került a piálása miatt meg a füvezésért, de nem baj, mert talán ott majd...nem igazi intézet, bentlakásos gyermekotthon, de muszáj volt, mert már a hugát veszélyeztette, és ennyi év után nem biztos, hogy szóba áll az apjával, de én mondtam, mivel én beszéltem az exxel, mert ezek ketten képtelenek kulturáltan szóba állni egymással, hogy mi azért megpróbálnánk, mert hátha valamit lehet tenni, hátha az apja, ha respektje nincs is a távolság, és a nem találkozás miatt, szóval hátha mégis az is fontos lesz, amit az apja mond, és fél évig bent kell lennie, legkevesebb, egy hónap mire egy hétvégét hazamehet, azt is felügyelet alatt kell neki tölteni, mert újváros Magyarország Harlemje az biztos, szóval mostanában annyi minden összejött, és tegnap elmentünk táncolni, és a kurva pánik megint jött, de elűztem, tánccal el lehet, mint a benszülöttek a démonokat, úgy űztem el én is a démonomat tegnap, nem is egy alkalommal a countryval, és a végén már tök jó volt, de most elkellett volna mennem érte a telephelyre, és nem ment, mert ahogy arra az iparterületre gondolok, rosszul vagyok, pedig nem volt igazán még ott negatív élményem, igaz, hogy mindig nagyon ver a szívem, mikor arrafelé megyek, meg kiszárad a szám, és emelkedik a gyomrom, és menekülhetnékem van, de ott nem szállhatok ki az autóból táncolni, mert nem lehet, elrohanni se lehet, viselkedni kell, mert nem lehet mutatni, hogy rosszul vagyok, mert nem akarom mutatni, és most a V. ment el vele, és busszal jönnek haza, pedig fáj a homlokürege még mindig, és az isten bassza meg ezt a kurva világot, hogy amikor már majdnem összeszedem magam, akkor basz oda elém valamit megint, amitől meg nem rogyok ugyan, tartom magam, de a pszihém megrogyik mint a bábossátor, és képtelen vagyok elmenni Érte, hogy amikor fáradtan leteszi az autót a telephelyen, haza tudjam hozni.
Na ez az a pont, amikor úgy érzem, hogy egy használhatatlan ember vagyok, és ez az a pont, amikor legszívesebben a kötelet keresném, hogy harangnyelvet játszak rajta, és ez az a pont, amikor nem akarok a családom terhére lenni, nem pedig az, amikor néhány hülye embernek nincs jobb dolga, mint belerúgni abba, aki egyébként is a padlón fekszik, szóval ez az igazi gáz az én életemben, nem pedig az, hogy műsoros estet csinálnak más életéből, adott esetben az enyémből.
Ezért, már érdemes lenne lógni.
Na de persze nem.
Mert a családom szeret. Elfogadott, és már csak megmosolyog, amikor szidom magam a fóbiámért, amikor bőgök , hogy már megint itt van ez a kibaszott félsz, és csak annyit mondanak: nyugi, mindjárt jövünk.
Na értük érdemes élni.
Mert annak a másik bagázsnak nem teszem meg azt a szívességet, hogy megdöglök.
Még lenne min csámcsogniuk.

Délutáni morfondír

Mikor írsz, nem te vagy a fontos.
Akkor csak a gyermeked fontos. Mindegy, hogy mit eszel, mi van rajtad. Jelentőségét veszíti, hogy fésülködtél-e aznap, vagy mostál-e fogat.
Mindegy, hogy ócska papucs van a lábadon, vagy körömcipő.
Hogy lepattogzott-e a körömlakk a körmödről.
Akkor semmi nem fontos, csak az alkotás.
Kibújsz a bőrödből, "belemész", és szarsz a külvilágra.
Mert akkor, nem rólad szól a dolog.

Te akkor válsz fontossá, amikor kiadod a kezedből.
Amikor piacra akarod dobni.
Mert onnantól kezdve, már nem csak az számít, mit hoztál létre.
Hanem az, hogy ki vagy te? Felvállalod-e azt, amit csináltál?
Megadod-e a tiszteletet, annak, akinek kínálod, és a művednek is, hogy nem félretaposott tornacipőben jársz, és slampos hajjal, és göncben...
Legyen egyéniséged, tartásod, legyél érdekes, és egy csipetnyi titokzatosság sem árt, mert attól csak izgalmasabb leszel.
Itt már nem elég a belső érték, vagy a tudás.
El kell tudnod adni magad, és azt, amit rongyos melegítőben létrehoztál.

Az írás esetén, többet számít a marketing, mint azt gondolnánk.

Zene-szöveg...gond, gondolat...

Nem szeretem Ákost, az ember külseje nem szimpatikus, a hangjától sem baszom hanyatt magam, ám a szövegeitől elalélok.
Soha aktuálisabb nem lehetne most ez...
Mert hitem immár egyetlen egy emberben maradt, akivel összeköt a gyűrű, a sok év, a sok szar, aki még soha nem hagyott cserben, akkor sem, ha megérdemeltem volna.
Sok közös harcunk volt, és most ismét van miért, és mi ellen, vagy mellett együtt kiállni.
Ő.
Igen, mert most megint egymásra van szükség, toleranciára, szeretetre, egymás kezére.
És ahogy napok óta én kapaszkodom az övébe, ő ugyanígy számíthat majd rám, mert ott a helyem mellette, most, hogy neki van gondja...nem is kicsi.

Beszélj hozzám, mondd újra el
Hogy a világ botrány
de holnap mégis élni kell.

Itt nem vagyok idegen
Fekszem a szíveden
és hallom, hogy dobog.

A fekhely mellet most is töltve áll
a hűs borospohár
Itt érzem, otthon vagyok.

(Nem is tudod, milyen nagy dolog...)

Én ordítok néhanap
tudom, hogy bántalak
Csak szidlak a semmiért.

Hiányzik néha egy kis fájdalom
Máskor meg nem bírom
azt, hogy folyton megkísért.

Adj hitet és elhiszem neked
hogy élni szebben is lehet
Sok okos megvet és nevet
de te észre se vedd, csak adj hitet!


A szájak szélén gyűlölet
és harag remeg
A világ nagy beteg.

Te boldog vagy, hogy van kit féltened
egyetlen életed
Ennél komolyabban nem veszed.

Próbáltam hős lenni és szent
nekem egyik sem ment
Magamon veled nevetnék.

Játékos vagy, mint egy nagy gyerek
legdurvább fegyvered
a békülésre képesség.

Adj hitet és elhiszem neked
hogy élni szebben is lehet
Sok okos megvet és nevet
de te észre se vedd, csak adj hitet ...

Fodor Ákos, az örök kedvenc...még akkor is, ha...

HAIKU-RONDÓ

az én poklomban
számolnak és mértékkel
szeretnek; órát
... lesve időznek; folyton
véleményük van;
csak idő van, semmi tér.
Azt mondják: PERSZE.
Csak idő van, semmi tér;
mindenki siet,
nyilatkozik, birtokol,
temet, nemz és szül
– semmi nincs, csak történik
az én poklomban.

Az élet nagy kérdései...

Vajon, a tavaly ősszel a rózsaszín fekete steppelt mellényemben hagyott orbitrágó jó-e még?
Fél csomag, és éppen a lejárati idő fele lett letépve.
Merem?
Nem merem?

(szavidő, és kajaminőségre háklis némber vagyok)

Sose legyen nagyobb gondom.

Aprógondok, rulez. :)

Döntések, és tettek...

Először is, úgy döntöttem, hogy nem költöztetem el a blogomat.
Miért tenném?
Másodszor. Azokat a bejegyzéseket "piszkozatosítottam", amelyek már nem szükségesek, hogy kint legyenek.
Nem gyávaságból, mert azzal aztán nem vádolhat senki, hanem azért, mert lezártam az életemnek egy fejezetét, hosszú időszakát. Tehát, nincs itt mit keresniük.

Ciklon: Hatalmas erővel rendelkező, függőleges tengelyű légörvény. Az Ázsiai tengereken tájfunnak, míg az Atlanti-óceán északi medencéjében hurrikánnak nevezik.
Nomen est omen.
És fontos, hogy függőleges.

Így van ez.
Néha azt gondolom, hogy sorozatos véletlenek miatt történnek úgy a dolgok, ahogy, néha pedig azt gondolom, hogy nem véletlen az, ami történik velem.
Lehet, hogy én egy magányos ember vagyok. Magányos típus. Összeférhetetlen, és nem a természete miatt, hanem mert vannak elvei, és ahhoz mereven ragaszkodik.
Talán meg kéne tanulnom hajolni. Mert ami merev, az törik is, szerencsémre, még nem tudott megtörni senki, ha fájt is a merev ellenállás, mindig állóhelyzetben maradtam. Még semmi nem küldött a padlóra úgy, hogy ne tudtam volna felállni.
 A barátságokról nem fogok itt írni, hiszen nem vagyok immár érintett a témában.

Mindenesetre, jóval kevesebb időt sikerül itt töltenem, és ezáltal sokkal hatékonyabban csinálom a dolgom, laptopon kívül.
És ez jó. Annyi mindent elhanyagoltam. Magamat, a körülöttem lévő nekem fontosakat, ma például háromszor annyi dolgot csináltam meg délelőtt, mint amennyit általában szoktam.
És van bennem hála. Hogy helyére kerültek a dolgok, a tavaszi nagytakarítást most a spájzban fogom folytatni, és akként teszek, ahogy tettem is az elmúlt napokban, az elrohadt, már használhatatlan dolgokat kidobom,  a szemetet összeseprem, a polcokat letörlöm, és tiszta illat fogja átjárni a kamrát.
Én kamatoztatom ebből a legtöbbet.
Mert a rend, mindig biztonságot nyújt. Ahova nyúlsz, ott találsz mindent, amire szükséged van. Semmi felesleges dolgot nem gyűjtögetsz tovább, és ha észreveszed az első jeleket, hogy rohad, penészedik, netán molyosodik valami...azonnal kidobod.
Csak így lehet, hogy soha többé ne fertőződjön semmi, ne rohadjon tovább semmi, ne fertőzze tovább az életedet.

Kedves Ismeretlen/ismerős! :)

Igen. Tudom, hogy a szarkeverésed folytán olvasod a blogom. Azt is tudom, hogy Anne oldaláról jutottál ide...és süllyedtél le odáig, hogy segget nyalsz. Nos, mivel a hátam mögött teszed, eme nemes cselekedetet, éppen jó helyen állsz, ahhoz, hogy az én seggemet is kinyald. Mert kinyalhatod.
Tudod, tulajdonképpen, jó hogy megtetted. Mert ez a te "küldetésed". Te vagy a Nagy Igazságosztó. Hát, tetszelegj magadnak ebben a szerepben. kedves egészségedre.
Kevés örömben lehet részed, ha minden élvezeted a seggnyalás.
Azért arra kíváncsi lennék, vajon lennél-e olyan bátor, hogy felfedd magad? Az én blogom nyilvános, te a privát levelezést választottad, és küldted el Neki, a bejegyzésemet kimásolva.
Gyere, és mondd el nekem is amit gondolsz. A véleményed, akár az írásomról, akár rólam, állok elébe. Meg mered tenni? Ha nem jelentkezel, az téged minősít, és csak hogy tudd, megvan a módja annak, hogy kiderítsem, ki is vagy. Szóval, elém mersz állni? Jaj, hát nem kell szemtől szembe! Hiszen isteni ez a netes világ, arctalan maradhatsz! És még a tükörbe is belenézel bátran, minden reggel. :) Nos? Van annyi bátorság benned, hogy megmutasd, ki is vagy?
Nem hinném, hogy folyik annyi vér az altájadon, hogy ezt megtedd.
De tudod mit? Jó, hogy megtetted. Végre kiborul a bili, csak azzal nem számoltál, hogy a te szádat is elönthetni a szar, persze, ebből szívesen kimaradnál...de aki korpa közé keveredik...ugye ismered?
Nos, elindult valami, lavina lesz a hógolyóból, mert már itt volt az ideje.
Az emberek nem változnak. Köpködnek egymásra, és segget nyalnak. Mindegy, hogy az élet mely területéről beszélünk, ez mindig is így lesz.
Szólj, ha a közelemben vagy, máris széthúzom a farpofáimat.

Kell valami békesség...

...azért, a szar dolgok mellett, amelyek majd elmúlnak, de még nem, kell hogy legyen belül valami békesség, ami csendre int, hogy legyen alkalom gondolkodni, elrendezni a dolgokat odabent, mert nem sajnálok senkit, aki már nincs jelen, de rendeznivaló még van, egyébként eszembe jutott, hogy mennyire egoista ez a blog, folyton csak magamról írok, talán azért mert az élet általában nem rólam szól, vagy csak kis részben, ezért jó egy hely, ahol én vagyok középen, ahol nem szégyellem az ilyes fajta egoizmusom, erről eszembe jut, hogy egyszer, sőt, sokszor hallottam, hogy nem az író a fontos, hanem a "gyermek", ám ma beszélgettem valakivel, aki kezdő, és most elsőkönyves lesz, és azt mondta, hogy vagy ír az ember valami érdekeset, különlegeset, és az adja majd el a könyvét, vagy tulajdonképpen mindegy is, mit ír, igen, vannak ilyenek, mert maga az író személy az érdekes, és azért fogják megvenni, mert kíváncsiak az emberek, hogy mit is írt.
Nem tudom, de véleményem van erről, mégpedig, hogy van ebben valami, csak kellően érdekes legyen valamitől az a valaki.
De most ez engem nem igazán izgat, mert megkaptam huszadkézből, hogy belőlem nem lesz semmi, most ugye erre az embernek két választása van: vagy hagyja a picsába az egészet, és azt mondja: aki mondja, annak már van neve, joga van ezt mondani, hallgassunk hát rá, mert biztos ő az okosabb.
Aztán a másik út, hogy pont leszarom mit mond. Hiszen jusson eszünkbe a szamaras mese,

http://pannonscript.byethost11.com/index.php/szamar-mese

és ugye tartsuk magunkat ehhez, mert a nyomorult nem tudja, aki rólam ezt mondta, hogy nekem aztán nem az a fontos, hogy mindenáron könyvem legyen, hanem az, hogy élvezzem míg csinálom, és már rég túl vagyok azon, hogy ÍRÓ legyek, nem görcsölök, és ahogy szakadtak le rólam azok az emberek, akiktől nyomorultul éreztem magam, annál szabadabb lettem, hiszen nem kell már megfelelni, és ez élvezet, és még mindig, csak ülök a gép előtt, és nem merek írni, mert fura a szabadság, a függetlenség, csak belül érik a dolog, de majd tudom, hogy eljön megint az a perc, amikor oda kell ülnöm, mert nem hagy, és kurvára nem érdekel, hogy ki mit szól majd hozzá, mert magamért csinálom.
Ez kellett hozzá bazdmeg. Hogy ne akarjak megfelelni.
És látom, hogy más lesz az egész, mert nem restellek nekiugrani az elejének, mert K-nak igaza van, bizony, nem én vagyok az, ott, teljesen, hanem olyan az, ott, mintha valaki vezette volna a kezem, vagy legalább is, vezényelt volna, pedig lehet, hogy csak a szerinte jó irányba koordinált, de hiába látja bárki is az én jó irányom, ha én nem érzem azt jónak.
Ez most kurvára zöld, én értem.
Na és. Ha nem lesz belőlem senki, mint író, senki, én már akkor is vagyok valaki.
Mert vannak mellettem emberek. Nincs szükségem arra, hogy megvegyem őket, nincs arra szükségem, hogy a hatalmamnál fogva tartsam magam mellet őket, nincs szükségem extra produktumra, hogy legyek valaki a szemükben.
Ők a családom.
Ők magamért szeretnek, a hülyeségemmel, a kisebb-nagyobb hisztijeimmel, a depiköpenyemmel, a szemüvegemmel, az alig 50 kilómmal, a kibaszott jó főztömmel, a szaporodó ráncaimmal, és a próbálkozásaimmal együtt.
Nekik nem kell hogy legyek valaki. Isteni közeg. És ajándék.
Jól vagyok nekik ilyen csurdén, nem tökéletesen, kissé gyári hibásan.
Mi ehhez képest, egy megjelent könyv?
Naugye....

Csak úgy futtában...

Ma már elszállt a pipa, ma már csak a várakozás van, hogy jöjjön haza, és dugja a takaró alatt oda a lábát az enyémhez, meg a kezét foghassam alvás közben, és míg elalszom, és nem ő simogat, én nyomkodom a hüvelykujja hegyét, még akkor is mikor ő már alszik, mert ez olyan, mint a ringatózás a gyereknek elalvás előtt, kell nekem is, neki is.
Meg jön majd a bosszankodás is, mert az ablak még mindig nincs begittelve, meg kupi van a gépe körül, mert én el nem pakolom, az hótziher, mert akkor meg rajtam keresi, meg mit is kell még itthon megcsinálni? Valami van, csak nem jut eszembe, ami nem csoda, mostanában kurvára csikorog a memóriám, jaj, a lány de szép a piros mazsorettruhában, holnap fellép, V. próba-tanulónapozik a benzinkúton, irigykedem rá, és örülök is, mert dolgozhat, én meg irigykedhetek, mert szerettem csinálni, ott lenni a shop-ban nekem nagyon jó volt, mert emberek vannak ott, mindenféle, persze hülye is, de szerettem ott lenni, most meg ez van.
Holnap jön haza, délután, hétvégén a születésnapja lesz, jövő héten meg évforduló, a nyolcadik, úristen, már nyolc éve, azóta szeretem úgy, mint a hullámvasút.
Majd főzök valami finomat.
Ma még verset is írtam. Vagy olyasmit.
Meggyes radler rulez.
Jön le a teher, mert írhatnékom van. Juppi.

Ő, én, és a pipa...

Mert ma kurvára mérges voltam rá.
Ugye, itt vannak a szeretetcsörgések.
Amikor elkezdett dolgozni, megbeszéltük, hogy olykor csörgünk egymásra, nem vesszük fel, csak legyenek ezek aféle szeretetcsörgések, hogy igen, itthon minden oké, igen, ott is minden oké, úton van, és akkor mindketten nyugodtak vagyunk, hogy minden folyik a medrében, ahogy kell, itt is, ott is.
Ma 3 órán keresztül csörgetgettem, ám válaszcsörgés nem érkezett.
Mit gondol magában az egyszerű asszony, akinek az ura az országutat szeli heti négy napon keresztül? Nyilván, már látja szirénázó mentőket, rendőrautót, frászolva keresi a főnök telefonszámát a regiszterben, de nem hívja, még nem, mert hátha, hátha megcsörren az a kurva készülék, vagy az elküldött 5 db sms-re jön  valami válasz. Három és fél óra múltán, felvette a telefont.
Halló, halló, itt vagyok életem!
Először is úgy éreztem, hogy az a fél mészkőhegység, egy darabban esik le a szívemről.
Jól van. Él, mozog, telefonál. Mindezt persze egyetlen tizedmásodperc alatt érzed, mert utána jön az az utálatos, ám elkerülhetetlen düh, amivel nem tudsz mit csinálni, mert jön, mert a megkönnyebbülés után beleanyázol a telefonba, hogy te büdös tróger, élsz bazdmeg? Hol a picsába volt a telefonod?
A másik oldal meg hebeg, habog, a dzsekimben hagytam, másfél órája szerelem ezt a kibaszott autót, mert folyik a hűtő, és meg kell csinálnom, mert nem biztos hogy haza tudok majd menni vele, de te csak hessentgeted a vörös karikákat a szemed elől, hogy lásd, minden oké, csak hülye a lelkem, mert ha te nem jelzel vissza, akkor ő hőbörög, hol a picsába voltál, miért nem tudtál visszacsörögni már fél órája, de a füleden, orrodon keresztül jön a düh fehér gőze, és kurvára nem érdekel, hogy szar az autó, pedig az fontos, tudod te, csak azt érzed, hogy hogy merészeli azt mondani, hogy szeret, amikor nem gondol arra 3 és fél órán keresztül, hogy a világon vagy, és netán aggódsz, ha nem ad életjelet magáról, olyan a gyomrod, mintha most ütöttek volna ki a 9.menet után, és rábaszod a telefont a mondat közepén!
Aztán persze megnyugszol. Jól van. Jól van a drága, csak szerel, nem gondolunk hülyeséget, hogy éppen egy másik nőt dug a fülkében, 3 és fél órán keresztül, és azért nem ér rá csörögni, meg ez egy vicc lenne, mármint a 3 és fél óra, de attól még nőzhet, áh, hülye vagy, szeret, vagy mi? vagy mégsem, mert eszébe sem jutottál,  szóval kapja be, de megnyugodtam.
Egyszerűen fogalmaztam meg a dolgot: férfi. Ennyi, nem több, egy hülye férfi.
Akit persze nagyon szeretek, csak olykor a cipőm tele azzal, hogy képtelen belelépni a máséba.
Bünti: csörög már egy ideje. Van kb 20 nem fogadott hívásom. Most fogok visszacsörögni.
Sms? Ja...azt nem küldök. Mert hisztis vagyok. Bizony. Ő legalább tudja, hogy itthon nincs semmi gond. Majd este.

Mert én vagyok a királylány. Beezony.

A háló és én...

Azt hiszem egyre jobban kezd tönkretenni engem az internet. Vagy én teszem tönkre magam vele.
És most kiírom, hogy rohadjon meg, hogy gyenge vagyok, mint a harmatos libaszar, mert meddig tartana lekattanni innen, törölni magam mindenhonnan, vagy egyszerűen csak nem befizetni a számlát, hogy kikapcsolják, vagy felmondani a szerződést, de a kölykökkel nem csellózhatok ki, mert K. itt tartja hétköznap a kapcsolatot B.-vel, és V. is itt társalog Z. -vel, mindenhol csak a távolság, én is távol vagyok Tőle, ami viselhető, azt hiszem magamat nem viselem el már jól, főleg a gyengeségem.
Mert mondhatnám magamnak, hogy kisanyám, húzz innen, emeld fel a segged, ne baszd a rezet itt egész nap, társaság, miféle társaság, T. és K. aztán jól van, a többi felületes, kettőjükkel személyes a kontaktus, ha eltűnnék, senki nem keresne, ez tuti, és nem a depi beszél belőlem, mert süt a nap, és hurrá, ez kurvajó, hanem az, hogy miközben főztem az ebédet ,azon agyaltam, hogy hova tűnt belőlem az a fertig kis csaj, aki imádta a háztartást, és szerette, ha a fűszerpolc rendben van, nem volt nyűg neki, pedig akkor is itthon voltam, és mégis, hova tűnt az a csaj, aki szerette a rendet, meg a tisztaságot, és olykor ült csak a gép elé, tizedannyit mint most, és ki az anyámpicsája mondja, hogy ezt nem tehetném meg most is, de mi az ami hiányzik, hova tűnt a vágy, a rend után, a tisztaság után, az igényesség után, mert két napja készülök hajat mosni bazdmeg, itt ülök fürdőköpenyben, és ezt utálom, mert magamért kéne levennem, és elmenni hajat mosni, és egy kis sminket feldobni, és kimenni az utcára, kutyát sétáltatni, és mi ez a spleen, ez a lustaság, mert lusta vagyok bazdmeg, nagyon, nincs motiváció, hajtóerő, és a fasznak kellett nekem elkezdeni írni is, mikor boldogabb voltam nélküle, és rend volt a fűszerpolcon is.
Meg bennem is.

Sokkal többet olvastam. Sőt. A tévézésen kívül, ez volt a szórakozásom. Nem is. A szenvedélyem.
Az új szenvedély, mióta külön gépem van, az internet a szenvedély.
Több erő kéne, vagy nem is tudom honnan, és miféle motiváció, hogy itt tudjam hagyni...
Olyan, mint a rossz kapcsolat.
Benne vagy, tudod, hogy nem jó ez neked, mégis jelen van, ott van melletted nap mint nap, naná, hogy belépsz, a virtualitásba, és alig tudsz kiszakadni belőle.
Két kezemen össze tudom számolni, hányféle oldalt látogatok tudatosan, néha csak ülök itt, és azt kérdezem magamtól, mi a faszt bámulod ezt  a szart? Mit is akarsz tulajdonképpen? Semmit? Nincs szükséged információra, momentán semmi nem érdekel, akkor mit csinálsz itt?

Amikor a hétvégi házban laktunk, egy nyarat, nem volt netünk. Életem egyik legborzasztóbb és legboldogabb időszaka volt, és a legboldogabb az miatt volt, hogy nem volt internet. Nem volt fészbúk, nem volt semmi. Hetente egyszer elmentem a rokonomhoz, ránéztem a mélemre, ha fontos volt, válaszoltam, és ennyi. És nagyon jó volt kiülni a kertbe délután, miután már mindent megcsináltam (vidáman, mint egy csokor gerbera) mert szerettem csinálni a háztartást, és olvastam, és filmet néztem, és beszélgettünk, és... nagyon jó volt. Mennyi minden megváltozott azóta...:(
Akkor úgy rendben mentek a dolgok.

És nem értem ezt a görcsös ragaszkodásomat, ehhez a kurva géphez. Nem értem, a motiváció hiányát, mikor még az is fárasztó, hogy magamért tegyek valamit, vagy kicseréljem a felmosóvizet.
És érdekes. Ha végiggondolom, nem a fészbúk hiányozna, vagy a közösségi oldalak.
Az információ hiányozna. A reggeli kávéhoz a hírek, és ha valami eszembe jut, hogy megtudjam nézni vajon mit tudok meg róla... Amikor csak egy gépünk volt, beosztottuk az időt, mindenki akkor ült oda, mikor szüksége volt rá. A fennmaradó időben ÉLTÜNK. Most meg....

Nem tudom egyenlőre, hogy oldjam meg a problémámat.
Valahogy drasztikusan kéne. Mert tudom, hogy másként nálam nem megy.

Kora esti morfondír...

Szeretem a rózsaszínt, de kicsit sok volt (még nekem is, pedig szeretem).
Ezért változtattam.

Néha, csak úgy csapongnak a gondolataim, ma például írtam A. blogjához, mellékeltem egy linket, és meg is hallgattam a zenét, és annyira sokszínű ez a zene, amennyire sok színű vagyok, (kettő semmi esetre sem) és mennyire keveset mutatok meg ebből másnak. Ha ezt valaki meghallgatja, kap belőlem egy darabot. Legalább is, ha érti a zenét, nem a szöveget, mert ez a dallam és ritmusvilág vagyok én...lassú, lírai, aztán felpörög, tele van szenvedéllyel, majd beletörődve lassul ismét, de nem nyugszik, váltakoznak a hangulatok, halk szó, ordítás, ismét halkan szól, majd bevadul, sosem nyugszik...pedig a nyugalom jó, bár olykor unalmassá válik, és olyankor mindig figyelmeztetnem kell magam, hogy jó ez így, nem kell az izgalom, felesleges, hiszen mindenki a nyugalomra vágyik, én is, amikor nincs, és jól van ez így...jól van. De miért kell folyton meggyőznöm magam arról, hogy az én életemben már nincs helye izgalomnak? Miféle nyugdíjas tempó ez?
Keresem máshol az izgalmat, ami évekig mást jelentett, mindig újat, mást, szívtam magamba az új élményeket, a hódítás élményét, amit utólag már üresnek találok, szappanbuborék, tán sok mindent szégyellenem is kéne, de mégsem teszem, mert már rég megbocsátottam, és vezeklek, a nyugalommal, és próbálom elhitetni magammal, hogy jól van ez így...mert Ő nem érdemli meg. Nem tudok róla, hogy ő olyan rossz lett volna mint én, és a lelkiismeretem már nem engedné...már nem.
Tény. Mióta vége annak a viharos néhány évnek, néhány éve vége annak a viharos néhány évnek, érdekesen fogalmazom, de így van, nyugalom van, sokan boldogok lennének ennyi nyugalomtól.
Két dolog  változtatott meg engem akkor. K barátnőm azt kérdezte, látva titkos csapongásaimat: miért nem próbálod meg azt szeretni, aki melletted van? Mintha hátba vágtak volna...
Aztán egy ismerős, akit onnan ismerek, ahova tisztességtelenségem vezetett, azt mondta: nézd, én már néhány hónapja lecövekeltem. Nem csajozok már, mert tiszta szívvel jobb ölelni. Ez volt a másik hátbavágás.
Azóta jó vagyok. Jó kislány, jól viselkedem. Megbocsátottam magamnak, Ő nem tudja, de nem is kell, mert akkor...az világvége lenne azt hiszem. De ha azok a dolgok nem történtek volna meg, amik, akkor nem tudnám, hogy igen, mellette akarok megöregedni. Mert jó ember. És mert szeretem.
De néha, amikor egyedül vagyok, elkap egy hangulat, és eszembe jut, aki utoljára érintette meg a szívem. Szerencsére szemét volt velem...Így könnyebb elengedni.
Ám néha, ha elkap valami, amit nem tudok megfogalmazni, mi az, megyek, rákeresek, bár már csak kevés helyen fellelhető, megállok a kirakat előtt, nézem azt, ami valamikor az enyém lehetett volna, aztán miután kinézelődtem magam, "hazamegyek." És azt mondom magamnak, jó hogy így alakult.
Jól van ez így.

Hezitálás...

Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz. Hogy ennyi minden szorul ott bent, ami az istennek se akar kijönni, csak fojtogat...
Annyi gondolat van bennem, amit szívesen leírnék ide, de vagy nincs idő ide ülni éppen akkor, jegyzetelni nem lehet, hiszen a szétszórt cetlijeimet bárki elolvashatja, szóval az sem megoldás, aztán ideülök, és nem jön semmi. A valami, az bent van, betokosodva, ki kéne bányászni, a helyén seb marad, aztán a lábadozás, persze lehet, hogy csak össze vissza vetítek hülyeségeket, mert nem is biztos, hogy annyira fájna megnyílni, csak a mersz hiányzik.

Amelyben megmagyarázom, hogy...

Hogy miért?
A szőke adva van. Nem eredeti, de lecserélhetetlen, próbáltam már, ez vagyok én. A szőke.
Nem tudom mit magyarázkodom, folyton magyarázkodom, még olyankor is, amikor nem kéne. Mert mindig azt gondolom, nem értik, amit beszélek.
A ciklon... ha láttad volna, hogy ma hogy takarítottam ki a lakást. Forgószél. És nem kupit csinál, hanem mintha a filmet visszafelé tekernék, rend marad mögötte. Aztán olykor nagy a csend.
Az életem is így szoktam élni. Hosszú, csendes időszakok, aztán jön valami, és fenekestül borul minden.
Egy jó ideje csend van. Kényelmes így, jó ez így, szeretős, bújós, nyugalmas csend.

A múltkor egy ismerősöm azt mondta: nahát, hogy ti milyen tökéletes, példaértékű kapcsolatban éltek, érződik rajta a szeretet.
De hogy milyen rögös út vezetett idáig, azt csak mi ketten tudjuk. Ő, meg én.
.

Kedves Naplóm!

Igen. Napló lesz, nem blog.
A naplónak hangulata van, bensőséges, és lakat van rajta.
A nyakamban a kulcs, és csak annak nyitom ki, akinek én akarom.
Ha úgy akarom, mindenkinek.