Értük bármikor, a többiekért soha...

Ma megint jött a szemét.
Nem vártam, nem akartam, bár a szelét már érezni lehetett a tegnapi tánc előtt és közben is, de valahogy sikerült elűzni.
Aztán ma menni kellett volna.
Nem ment.
Pedig hazajött Ő, és evett, és ízlett neki, és beszélgettünk, meg felhívtuk az exét, hogy most mi is van a gyerekkel, mert csak intézetbe került a piálása miatt meg a füvezésért, de nem baj, mert talán ott majd...nem igazi intézet, bentlakásos gyermekotthon, de muszáj volt, mert már a hugát veszélyeztette, és ennyi év után nem biztos, hogy szóba áll az apjával, de én mondtam, mivel én beszéltem az exxel, mert ezek ketten képtelenek kulturáltan szóba állni egymással, hogy mi azért megpróbálnánk, mert hátha valamit lehet tenni, hátha az apja, ha respektje nincs is a távolság, és a nem találkozás miatt, szóval hátha mégis az is fontos lesz, amit az apja mond, és fél évig bent kell lennie, legkevesebb, egy hónap mire egy hétvégét hazamehet, azt is felügyelet alatt kell neki tölteni, mert újváros Magyarország Harlemje az biztos, szóval mostanában annyi minden összejött, és tegnap elmentünk táncolni, és a kurva pánik megint jött, de elűztem, tánccal el lehet, mint a benszülöttek a démonokat, úgy űztem el én is a démonomat tegnap, nem is egy alkalommal a countryval, és a végén már tök jó volt, de most elkellett volna mennem érte a telephelyre, és nem ment, mert ahogy arra az iparterületre gondolok, rosszul vagyok, pedig nem volt igazán még ott negatív élményem, igaz, hogy mindig nagyon ver a szívem, mikor arrafelé megyek, meg kiszárad a szám, és emelkedik a gyomrom, és menekülhetnékem van, de ott nem szállhatok ki az autóból táncolni, mert nem lehet, elrohanni se lehet, viselkedni kell, mert nem lehet mutatni, hogy rosszul vagyok, mert nem akarom mutatni, és most a V. ment el vele, és busszal jönnek haza, pedig fáj a homlokürege még mindig, és az isten bassza meg ezt a kurva világot, hogy amikor már majdnem összeszedem magam, akkor basz oda elém valamit megint, amitől meg nem rogyok ugyan, tartom magam, de a pszihém megrogyik mint a bábossátor, és képtelen vagyok elmenni Érte, hogy amikor fáradtan leteszi az autót a telephelyen, haza tudjam hozni.
Na ez az a pont, amikor úgy érzem, hogy egy használhatatlan ember vagyok, és ez az a pont, amikor legszívesebben a kötelet keresném, hogy harangnyelvet játszak rajta, és ez az a pont, amikor nem akarok a családom terhére lenni, nem pedig az, amikor néhány hülye embernek nincs jobb dolga, mint belerúgni abba, aki egyébként is a padlón fekszik, szóval ez az igazi gáz az én életemben, nem pedig az, hogy műsoros estet csinálnak más életéből, adott esetben az enyémből.
Ezért, már érdemes lenne lógni.
Na de persze nem.
Mert a családom szeret. Elfogadott, és már csak megmosolyog, amikor szidom magam a fóbiámért, amikor bőgök , hogy már megint itt van ez a kibaszott félsz, és csak annyit mondanak: nyugi, mindjárt jövünk.
Na értük érdemes élni.
Mert annak a másik bagázsnak nem teszem meg azt a szívességet, hogy megdöglök.
Még lenne min csámcsogniuk.