Azt hiszem, hogy az ember érvényesüléséhez, sokszor nem az hiányzik, hogy jól nézzen ki, hanem éppen az ellenkezője.
Mert néha, az előrejutáshoz tanácsos nem szépnek lenni, nem csinosnak lenni.
Ugye tudjuk, hogy a trampli főnökasszony nem szereti a csinos, és jól kinéző beosztottjait?
Az irigység, az antipátia, (ha jól írom) a kisebbségi érzés miatt, sokszor keresztbe tesz a valamerre igyekvő csinosaknak.
Azt gondolom, hogy senkinek sincs megtiltva, hogy csinos, legalább is lehetőségeihez képest csinos legyen.
Sokan utáltak már engem a vékonyságom miatt, és a hosszú, szőke hajam miatt. Sokan utáltak azért, mert fiatalabbnak tűnök a koromnál, három terhesség, és szülés ellenére. De ők nem látnak, amikor reggel felkelek, vagy egy fárasztó nap után. Amikor minden probléma nélkül elmehetnék egy középkori filmben vajákosnak, boszorkának. Ám, veszem a fáradtságot, még akkor is, ha sok dolgom van, hogy a tréningruhámhoz is a hajam rendbe tegyem, és már eljutottam odáig 43 évesen, hogy smink nélkül is felvállalom az arcom, hiszen a belső hangulatom határozza meg, hogy szép vagyok-e éppen, vagy sem.
És ők...akik utálnak engem, és kerékkötői az előrejutásomnak, őket vajon mi nem teszi széppé? Megmondom. A lustaságuk, és az irigységük. Ha ezt az energiát magukra fordítanák, és nem elégednének meg azzal a szépséggel ami a fejükben lakozik vágyálomként, ha nem csak a szellemüket palléroznák, valószínűleg szebbek lehetnének.
Az irigységük, és az önsajnálatuk teszi őket csúffá.
Sajnálom.
Mindig van választás.
2012. március 29., csütörtök
2012. március 12., hétfő
Családféleség, és egyéb spekulálnivalók.
Éjjel rémálom, csatakos voltam a verítéktől, úgy ébredtem.
Ez az időszak, míg ismét be nem bizonyosodik, hogy nem hordok egy másik életet a testemben, kissé megvisel.
Még nem klimax, de már ennek a szele is csapkod, hagyom, hadd jöjjön, hiszen nem marad örökké fiatal az ember.
A rémálom...azt álmodtam, hogy veszélybe került, ami az enyém. Amit önző módon birtokolni akarok, és nagyon nehéz evickélni, hogy ne látsszon rajtam. Mármint hogy zöldebben villog a zöld szemem, mint szokott.
Mert kurva nehéz volt eljutni idáig, és még az esélyét sem akarom, hogy a múltja miatt ez veszélybe kerüljön.
Mert van már nekünk külön életünk. Megszokott, olykor unalmas, és kényelmes szerelmünk, de éppen olyan nekünk való.
Mit kéne tennem?
Ismét a paranoia...hogy én már sosem fogok félszek nélkül élni. Lételememmé vált, beleégett a sejtjeimbe, és ha éppen nincs mitől, akkor lesem az alkalmat, hogy legyen miért?
Pedig utálok félni, utálom azt az érzést a gyomrom környékén.
Régen kellett "miatta" félnem.
De tudom, hogy milyen. Hogy a kölykökre hivatkozva elkezdi kisded játékait, szeretném hinni, hogy Ő nem vevő rá, hogy az irántam való kötődés erősebb, és csak remélem, hogy "az a másik" is változott, bár már nem hiszek a csodákban, és ugye kutyából nem lesz szalonna, kurvából nem lesz madonna, szóval azért nyitva tartom a szemem, és az első olyan jelnél, ahol veszélyben érzem "minket" abban a pillanatban elvágok mindent. Bezárom az ajtót, és a kulcsot is eldobom. Még akkor is, ha ez lesz akinek fájni fog.
És ezzel Ő is így van. Éppen ezt mondta, anélkül, hogy összebeszéltünk volna.
Mert az egy dolog, hogy vannak gyerekek. Bajban is.
De azt nem hagyjuk, ami a miénk.
Pénteken jön a kisebbik. A másik intézetben. Beszéltünk vele. Jól van, de a füvet nem hajlandó letenni.
Nincs mit tenni. De legalább őszinte. 17 éves, és nem kamuzik, hogy majd ő soha többé...
Nem tudom, mit fogok kezdeni a kislánnyal. Aki nem is olyan kicsi, 12 éves.
Egy biztos. Leszoktam a bájolgásról. Kedves leszek vele, mert arra szüksége van, gondoskodom róla, míg itt van.
De annyi fájdalom volt az anyja aljassága, és fúrása miatt, amelybe belevonta őket is, hogy már nem merek bízni. A lányban sem.
Jártunk mi eleget bíróságra, rendőrségre miatta, verték bilincsben Őt a határon, amikor végre dolgozott, mert nem tudtunk gyerektartást fizetni előtte, mert nem volt miből. Bilincselve vitték be Rédicsnél, csak meg elmaradtunk néhány hónappal, ám azt senki nem kérdezte meg, hogy akkor, azokban az időkben, az én gyerekeim mit ettek, hogy éltek.
Nem baj. Lezárjuk a múltat, de én hagyok magamnak azért egy kis rálátást, csak a biztonság kedvéért.
És nyitva tartom a szemem. Annyiszor bántották már Őt, és minket.
Soha. Többet. Nem. Engedem.

2012. március 10., szombat
Értük bármikor, a többiekért soha...
Ma megint jött a szemét.
Nem vártam, nem akartam, bár a szelét már érezni lehetett a tegnapi tánc előtt és közben is, de valahogy sikerült elűzni.
Aztán ma menni kellett volna.
Nem ment.
Pedig hazajött Ő, és evett, és ízlett neki, és beszélgettünk, meg felhívtuk az exét, hogy most mi is van a gyerekkel, mert csak intézetbe került a piálása miatt meg a füvezésért, de nem baj, mert talán ott majd...nem igazi intézet, bentlakásos gyermekotthon, de muszáj volt, mert már a hugát veszélyeztette, és ennyi év után nem biztos, hogy szóba áll az apjával, de én mondtam, mivel én beszéltem az exxel, mert ezek ketten képtelenek kulturáltan szóba állni egymással, hogy mi azért megpróbálnánk, mert hátha valamit lehet tenni, hátha az apja, ha respektje nincs is a távolság, és a nem találkozás miatt, szóval hátha mégis az is fontos lesz, amit az apja mond, és fél évig bent kell lennie, legkevesebb, egy hónap mire egy hétvégét hazamehet, azt is felügyelet alatt kell neki tölteni, mert újváros Magyarország Harlemje az biztos, szóval mostanában annyi minden összejött, és tegnap elmentünk táncolni, és a kurva pánik megint jött, de elűztem, tánccal el lehet, mint a benszülöttek a démonokat, úgy űztem el én is a démonomat tegnap, nem is egy alkalommal a countryval, és a végén már tök jó volt, de most elkellett volna mennem érte a telephelyre, és nem ment, mert ahogy arra az iparterületre gondolok, rosszul vagyok, pedig nem volt igazán még ott negatív élményem, igaz, hogy mindig nagyon ver a szívem, mikor arrafelé megyek, meg kiszárad a szám, és emelkedik a gyomrom, és menekülhetnékem van, de ott nem szállhatok ki az autóból táncolni, mert nem lehet, elrohanni se lehet, viselkedni kell, mert nem lehet mutatni, hogy rosszul vagyok, mert nem akarom mutatni, és most a V. ment el vele, és busszal jönnek haza, pedig fáj a homlokürege még mindig, és az isten bassza meg ezt a kurva világot, hogy amikor már majdnem összeszedem magam, akkor basz oda elém valamit megint, amitől meg nem rogyok ugyan, tartom magam, de a pszihém megrogyik mint a bábossátor, és képtelen vagyok elmenni Érte, hogy amikor fáradtan leteszi az autót a telephelyen, haza tudjam hozni.
Na ez az a pont, amikor úgy érzem, hogy egy használhatatlan ember vagyok, és ez az a pont, amikor legszívesebben a kötelet keresném, hogy harangnyelvet játszak rajta, és ez az a pont, amikor nem akarok a családom terhére lenni, nem pedig az, amikor néhány hülye embernek nincs jobb dolga, mint belerúgni abba, aki egyébként is a padlón fekszik, szóval ez az igazi gáz az én életemben, nem pedig az, hogy műsoros estet csinálnak más életéből, adott esetben az enyémből.
Ezért, már érdemes lenne lógni.
Na de persze nem.
Mert a családom szeret. Elfogadott, és már csak megmosolyog, amikor szidom magam a fóbiámért, amikor bőgök , hogy már megint itt van ez a kibaszott félsz, és csak annyit mondanak: nyugi, mindjárt jövünk.
Na értük érdemes élni.
Mert annak a másik bagázsnak nem teszem meg azt a szívességet, hogy megdöglök.
Még lenne min csámcsogniuk.

2012. március 9., péntek
Délutáni morfondír
Mikor írsz, nem te vagy a fontos.
Akkor csak a gyermeked fontos. Mindegy, hogy mit eszel, mi van rajtad. Jelentőségét veszíti, hogy fésülködtél-e aznap, vagy mostál-e fogat.
Mindegy, hogy ócska papucs van a lábadon, vagy körömcipő.
Hogy lepattogzott-e a körömlakk a körmödről.
Akkor semmi nem fontos, csak az alkotás.
Kibújsz a bőrödből, "belemész", és szarsz a külvilágra.
Mert akkor, nem rólad szól a dolog.
Te akkor válsz fontossá, amikor kiadod a kezedből.
Amikor piacra akarod dobni.
Mert onnantól kezdve, már nem csak az számít, mit hoztál létre.
Hanem az, hogy ki vagy te? Felvállalod-e azt, amit csináltál?
Megadod-e a tiszteletet, annak, akinek kínálod, és a művednek is, hogy nem félretaposott tornacipőben jársz, és slampos hajjal, és göncben...
Legyen egyéniséged, tartásod, legyél érdekes, és egy csipetnyi titokzatosság sem árt, mert attól csak izgalmasabb leszel.
Itt már nem elég a belső érték, vagy a tudás.
El kell tudnod adni magad, és azt, amit rongyos melegítőben létrehoztál.
Az írás esetén, többet számít a marketing, mint azt gondolnánk.

Zene-szöveg...gond, gondolat...
Nem szeretem Ákost, az ember külseje nem szimpatikus, a hangjától sem baszom hanyatt magam, ám a szövegeitől elalélok.
Soha aktuálisabb nem lehetne most ez...
Mert hitem immár egyetlen egy emberben maradt, akivel összeköt a gyűrű, a sok év, a sok szar, aki még soha nem hagyott cserben, akkor sem, ha megérdemeltem volna.
Sok közös harcunk volt, és most ismét van miért, és mi ellen, vagy mellett együtt kiállni.
Ő.
Igen, mert most megint egymásra van szükség, toleranciára, szeretetre, egymás kezére.
És ahogy napok óta én kapaszkodom az övébe, ő ugyanígy számíthat majd rám, mert ott a helyem mellette, most, hogy neki van gondja...nem is kicsi.
Beszélj hozzám, mondd újra el
Hogy a világ botrány
de holnap mégis élni kell.
Itt nem vagyok idegen
Fekszem a szíveden
és hallom, hogy dobog.
A fekhely mellet most is töltve áll
a hűs borospohár
Itt érzem, otthon vagyok.
(Nem is tudod, milyen nagy dolog...)
Én ordítok néhanap
tudom, hogy bántalak
Csak szidlak a semmiért.
Hiányzik néha egy kis fájdalom
Máskor meg nem bírom
azt, hogy folyton megkísért.
Adj hitet és elhiszem neked
hogy élni szebben is lehet
Sok okos megvet és nevet
de te észre se vedd, csak adj hitet!
A szájak szélén gyűlölet
és harag remeg
A világ nagy beteg.
Te boldog vagy, hogy van kit féltened
egyetlen életed
Ennél komolyabban nem veszed.
Próbáltam hős lenni és szent
nekem egyik sem ment
Magamon veled nevetnék.
Játékos vagy, mint egy nagy gyerek
legdurvább fegyvered
a békülésre képesség.
Adj hitet és elhiszem neked
hogy élni szebben is lehet
Sok okos megvet és nevet
de te észre se vedd, csak adj hitet ...

2012. március 8., csütörtök
Fodor Ákos, az örök kedvenc...még akkor is, ha...
HAIKU-RONDÓ
az én poklomban
számolnak és mértékkel
szeretnek; órát
... lesve időznek; folyton
véleményük van;
csak idő van, semmi tér.
Azt mondják: PERSZE.
Csak idő van, semmi tér;
mindenki siet,
nyilatkozik, birtokol,
temet, nemz és szül
– semmi nincs, csak történik
az én poklomban.
Az élet nagy kérdései...
Vajon, a tavaly ősszel a rózsaszín fekete steppelt mellényemben hagyott orbitrágó jó-e még?
Fél csomag, és éppen a lejárati idő fele lett letépve.
Merem?
Nem merem?
(szavidő, és kajaminőségre háklis némber vagyok)
Sose legyen nagyobb gondom.
Aprógondok, rulez. :)

Döntések, és tettek...
Először is, úgy döntöttem, hogy nem költöztetem el a blogomat.
Miért tenném?
Másodszor. Azokat a bejegyzéseket "piszkozatosítottam", amelyek már nem szükségesek, hogy kint legyenek.
Nem gyávaságból, mert azzal aztán nem vádolhat senki, hanem azért, mert lezártam az életemnek egy fejezetét, hosszú időszakát. Tehát, nincs itt mit keresniük.
Ciklon: Hatalmas erővel rendelkező, függőleges tengelyű légörvény. Az Ázsiai tengereken tájfunnak, míg az Atlanti-óceán északi medencéjében hurrikánnak nevezik.
Nomen est omen.
És fontos, hogy függőleges.
Így van ez.
Néha azt gondolom, hogy sorozatos véletlenek miatt történnek úgy a dolgok, ahogy, néha pedig azt gondolom, hogy nem véletlen az, ami történik velem.
Lehet, hogy én egy magányos ember vagyok. Magányos típus. Összeférhetetlen, és nem a természete miatt, hanem mert vannak elvei, és ahhoz mereven ragaszkodik.
Talán meg kéne tanulnom hajolni. Mert ami merev, az törik is, szerencsémre, még nem tudott megtörni senki, ha fájt is a merev ellenállás, mindig állóhelyzetben maradtam. Még semmi nem küldött a padlóra úgy, hogy ne tudtam volna felállni.
A barátságokról nem fogok itt írni, hiszen nem vagyok immár érintett a témában.
Mindenesetre, jóval kevesebb időt sikerül itt töltenem, és ezáltal sokkal hatékonyabban csinálom a dolgom, laptopon kívül.
És ez jó. Annyi mindent elhanyagoltam. Magamat, a körülöttem lévő nekem fontosakat, ma például háromszor annyi dolgot csináltam meg délelőtt, mint amennyit általában szoktam.
És van bennem hála. Hogy helyére kerültek a dolgok, a tavaszi nagytakarítást most a spájzban fogom folytatni, és akként teszek, ahogy tettem is az elmúlt napokban, az elrohadt, már használhatatlan dolgokat kidobom, a szemetet összeseprem, a polcokat letörlöm, és tiszta illat fogja átjárni a kamrát.
Én kamatoztatom ebből a legtöbbet.
Mert a rend, mindig biztonságot nyújt. Ahova nyúlsz, ott találsz mindent, amire szükséged van. Semmi felesleges dolgot nem gyűjtögetsz tovább, és ha észreveszed az első jeleket, hogy rohad, penészedik, netán molyosodik valami...azonnal kidobod.
Csak így lehet, hogy soha többé ne fertőződjön semmi, ne rohadjon tovább semmi, ne fertőzze tovább az életedet.

2012. március 6., kedd
Kedves Ismeretlen/ismerős! :)
Igen. Tudom, hogy a szarkeverésed folytán olvasod a blogom. Azt is tudom, hogy Anne oldaláról jutottál ide...és süllyedtél le odáig, hogy segget nyalsz. Nos, mivel a hátam mögött teszed, eme nemes cselekedetet, éppen jó helyen állsz, ahhoz, hogy az én seggemet is kinyald. Mert kinyalhatod.
Tudod, tulajdonképpen, jó hogy megtetted. Mert ez a te "küldetésed". Te vagy a Nagy Igazságosztó. Hát, tetszelegj magadnak ebben a szerepben. kedves egészségedre.
Kevés örömben lehet részed, ha minden élvezeted a seggnyalás.
Azért arra kíváncsi lennék, vajon lennél-e olyan bátor, hogy felfedd magad? Az én blogom nyilvános, te a privát levelezést választottad, és küldted el Neki, a bejegyzésemet kimásolva.
Gyere, és mondd el nekem is amit gondolsz. A véleményed, akár az írásomról, akár rólam, állok elébe. Meg mered tenni? Ha nem jelentkezel, az téged minősít, és csak hogy tudd, megvan a módja annak, hogy kiderítsem, ki is vagy. Szóval, elém mersz állni? Jaj, hát nem kell szemtől szembe! Hiszen isteni ez a netes világ, arctalan maradhatsz! És még a tükörbe is belenézel bátran, minden reggel. :) Nos? Van annyi bátorság benned, hogy megmutasd, ki is vagy?
Nem hinném, hogy folyik annyi vér az altájadon, hogy ezt megtedd.
De tudod mit? Jó, hogy megtetted. Végre kiborul a bili, csak azzal nem számoltál, hogy a te szádat is elönthetni a szar, persze, ebből szívesen kimaradnál...de aki korpa közé keveredik...ugye ismered?
Nos, elindult valami, lavina lesz a hógolyóból, mert már itt volt az ideje.
Az emberek nem változnak. Köpködnek egymásra, és segget nyalnak. Mindegy, hogy az élet mely területéről beszélünk, ez mindig is így lesz.
Szólj, ha a közelemben vagy, máris széthúzom a farpofáimat.
2012. március 5., hétfő
Kell valami békesség...
...azért, a szar dolgok mellett, amelyek majd elmúlnak, de még nem, kell hogy legyen belül valami békesség, ami csendre int, hogy legyen alkalom gondolkodni, elrendezni a dolgokat odabent, mert nem sajnálok senkit, aki már nincs jelen, de rendeznivaló még van, egyébként eszembe jutott, hogy mennyire egoista ez a blog, folyton csak magamról írok, talán azért mert az élet általában nem rólam szól, vagy csak kis részben, ezért jó egy hely, ahol én vagyok középen, ahol nem szégyellem az ilyes fajta egoizmusom, erről eszembe jut, hogy egyszer, sőt, sokszor hallottam, hogy nem az író a fontos, hanem a "gyermek", ám ma beszélgettem valakivel, aki kezdő, és most elsőkönyves lesz, és azt mondta, hogy vagy ír az ember valami érdekeset, különlegeset, és az adja majd el a könyvét, vagy tulajdonképpen mindegy is, mit ír, igen, vannak ilyenek, mert maga az író személy az érdekes, és azért fogják megvenni, mert kíváncsiak az emberek, hogy mit is írt.
Nem tudom, de véleményem van erről, mégpedig, hogy van ebben valami, csak kellően érdekes legyen valamitől az a valaki.
De most ez engem nem igazán izgat, mert megkaptam huszadkézből, hogy belőlem nem lesz semmi, most ugye erre az embernek két választása van: vagy hagyja a picsába az egészet, és azt mondja: aki mondja, annak már van neve, joga van ezt mondani, hallgassunk hát rá, mert biztos ő az okosabb.
Aztán a másik út, hogy pont leszarom mit mond. Hiszen jusson eszünkbe a szamaras mese,
http://pannonscript.byethost11.com/index.php/szamar-mese
és ugye tartsuk magunkat ehhez, mert a nyomorult nem tudja, aki rólam ezt mondta, hogy nekem aztán nem az a fontos, hogy mindenáron könyvem legyen, hanem az, hogy élvezzem míg csinálom, és már rég túl vagyok azon, hogy ÍRÓ legyek, nem görcsölök, és ahogy szakadtak le rólam azok az emberek, akiktől nyomorultul éreztem magam, annál szabadabb lettem, hiszen nem kell már megfelelni, és ez élvezet, és még mindig, csak ülök a gép előtt, és nem merek írni, mert fura a szabadság, a függetlenség, csak belül érik a dolog, de majd tudom, hogy eljön megint az a perc, amikor oda kell ülnöm, mert nem hagy, és kurvára nem érdekel, hogy ki mit szól majd hozzá, mert magamért csinálom.
Ez kellett hozzá bazdmeg. Hogy ne akarjak megfelelni.
És látom, hogy más lesz az egész, mert nem restellek nekiugrani az elejének, mert K-nak igaza van, bizony, nem én vagyok az, ott, teljesen, hanem olyan az, ott, mintha valaki vezette volna a kezem, vagy legalább is, vezényelt volna, pedig lehet, hogy csak a szerinte jó irányba koordinált, de hiába látja bárki is az én jó irányom, ha én nem érzem azt jónak.
Ez most kurvára zöld, én értem.
Na és. Ha nem lesz belőlem senki, mint író, senki, én már akkor is vagyok valaki.
Mert vannak mellettem emberek. Nincs szükségem arra, hogy megvegyem őket, nincs arra szükségem, hogy a hatalmamnál fogva tartsam magam mellet őket, nincs szükségem extra produktumra, hogy legyek valaki a szemükben.
Ők a családom.
Ők magamért szeretnek, a hülyeségemmel, a kisebb-nagyobb hisztijeimmel, a depiköpenyemmel, a szemüvegemmel, az alig 50 kilómmal, a kibaszott jó főztömmel, a szaporodó ráncaimmal, és a próbálkozásaimmal együtt.
Nekik nem kell hogy legyek valaki. Isteni közeg. És ajándék.
Jól vagyok nekik ilyen csurdén, nem tökéletesen, kissé gyári hibásan.
Mi ehhez képest, egy megjelent könyv?
Naugye....

Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)