Családféleség, és egyéb spekulálnivalók.

Éjjel rémálom, csatakos voltam a verítéktől, úgy ébredtem.
Ez az időszak, míg ismét be nem bizonyosodik, hogy nem hordok egy másik életet a testemben, kissé megvisel.
Még nem klimax, de már ennek a szele is csapkod, hagyom, hadd jöjjön, hiszen nem marad örökké fiatal az ember.
A rémálom...azt álmodtam, hogy veszélybe került, ami az enyém. Amit önző módon birtokolni akarok, és nagyon nehéz evickélni, hogy ne látsszon rajtam. Mármint hogy zöldebben villog a zöld szemem, mint szokott.
Mert kurva nehéz volt eljutni idáig, és még az esélyét sem akarom, hogy a múltja miatt ez veszélybe kerüljön.
Mert van már nekünk külön életünk. Megszokott, olykor unalmas, és kényelmes szerelmünk, de éppen olyan nekünk való.
Mit kéne tennem?
Ismét a paranoia...hogy én már sosem fogok félszek nélkül élni. Lételememmé vált, beleégett a sejtjeimbe, és ha éppen nincs mitől, akkor lesem az alkalmat, hogy legyen miért?
Pedig utálok félni, utálom azt az érzést a gyomrom környékén.
Régen kellett "miatta" félnem.
De tudom, hogy milyen. Hogy a kölykökre hivatkozva elkezdi kisded játékait, szeretném hinni, hogy Ő nem vevő rá, hogy az irántam való kötődés erősebb, és csak remélem, hogy "az a másik" is változott, bár már nem hiszek a csodákban, és ugye kutyából nem lesz szalonna, kurvából nem lesz madonna, szóval azért nyitva tartom a szemem, és az első olyan jelnél, ahol veszélyben érzem "minket" abban a pillanatban elvágok mindent. Bezárom az ajtót, és a kulcsot is eldobom. Még akkor is, ha ez lesz akinek fájni fog.
És ezzel Ő is így van. Éppen ezt mondta, anélkül, hogy összebeszéltünk volna.
Mert az egy dolog, hogy vannak gyerekek. Bajban is.
De azt nem hagyjuk, ami a miénk.
Pénteken jön a kisebbik. A másik intézetben. Beszéltünk vele. Jól van, de a füvet nem hajlandó letenni.
Nincs mit tenni. De legalább őszinte. 17 éves, és nem kamuzik, hogy majd ő soha többé...
Nem tudom, mit fogok kezdeni a kislánnyal. Aki nem is olyan kicsi, 12 éves.
Egy biztos. Leszoktam a bájolgásról. Kedves leszek vele, mert arra szüksége van, gondoskodom róla, míg itt van.
De annyi fájdalom volt az anyja aljassága, és fúrása miatt, amelybe belevonta őket is, hogy már nem merek bízni. A lányban sem.
Jártunk mi eleget bíróságra, rendőrségre miatta, verték bilincsben Őt a határon, amikor végre dolgozott, mert nem tudtunk gyerektartást fizetni előtte, mert nem volt miből. Bilincselve vitték be Rédicsnél, csak meg elmaradtunk néhány hónappal, ám azt senki nem kérdezte meg, hogy akkor, azokban az időkben, az én gyerekeim mit ettek, hogy éltek.
Nem baj. Lezárjuk a múltat, de én hagyok magamnak azért egy kis rálátást, csak a biztonság kedvéért.
És nyitva tartom a szemem. Annyiszor bántották már Őt, és minket.
Soha. Többet. Nem. Engedem.