Bizalom játék

Egyszer, valamikor tavaly nyáron, olyant játszottunk a kertben, hogy...azt a bizalom játékot, valaki a hátad mögé áll, és neked el kell dőlnöd. Bíznod kell benne, hogy el fog kapni.
Én bátran odaálltam mindenki mögé, bár Őt figyelmeztettem, hogy ha huppan, nem azért fog, mert nem kapom el, hanem mert nehéz nekem.
Én nem nagyon akartam ráállni a dologra. Amikor V és K állt a hátam mögé, bátran eldőltem, de azért a biztonság kedvéért magam mögé néztem, hogy elég közel állnak-e. Amikor láttam, hogy igen, megnyugodva, és bátran dőltem a karjaikba.
Aztán mögém állt Ő is.
Nem mertem eldőlni. Egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy elengedjem a testem, hogy kontroll nélkül hátrahulljon, mint egy rongybaba, a karjai közé.
Néha ez eszembe jutott, és akkor azt mondtam: persze, biztos azért, mert egy jó poén kedvéért, talán még velem is megmeri csinálni, hogy nem kap el, vagy kitalál valami eszetlenséget. Nem és nem. Nem mertem.
Nem esett jól neki.
Igen, pontosan tudom. Képtelen vagyok átadni az irányítást, ha róla van szó. Éppen ez az oka annak, hogy a jelentős döntéseket én hozom a családban, ezért van az, hogy én irányítom a bandát, és ezért van az, hogy még a kormányt sem engedem ki a kezemből, csak én vezethetek, ha együtt ülünk autóba.
Nyilván, tudom...ez nem jó. Nem normális.
Aztán játszottunk a múlt hétvégén amikor R. itt volt.
Nevetve kapkodták el egymást, lévén együtt nőttek fel, együtt csibészkedtek, a nagybácsi-unokaöccs viszony jól működik, oda-vissza bizalom.
- L. te is! Gyere! - mondta R. én pedig húzódoztam.
Magyaráztam a bizonyítványom, hangosan, hogy ez az eszetlen úgy sem kap el, csak hogy röhögjenek egy jó nagyot.
Aztán valahogy meggyőztek.
Elé álltam, aztán hátra néztem. Aztán léptem néhányat hátra, meg még egy kicsit, szóltak, most már elég, így nem ér, meg kell lennie a távolságnak.
Nagyon nehéz volt. Olyan félelem volt a lábamban, mint amikor el kell mennem egy bizonyos távolságra, és jön a para.
Aztán persze vettem egy levegőt, és azt mondtam: hát akkor legyen, ha elkap, akkor látom, hogy nem mer hülyeséget csinálni velem, ha pedig mégsem, akkor lesz néhány lila foltom, és oltári ordibálást fogok csapni.
Hátradőltem.
Olyan minden mindegy alapon.
Persze, elkapott.
Valami megkönnyebbülés félét éreztem.
Talán kezd visszatérni a rég elveszett bizalom?
Tudom, hogy nem ez az ostoba kis játék fogja vissza adni.
Mégis, jó volt. Nem az, hogy megbíztam benne, hanem a mersz. Hogy meg mertem tenni, mikor ott állt a hátam mögött.
Ezt valószínűleg valami dilidoki parádésan megtudná fejteni.

Egyébként pedig az idő csodás, a kert fantasztikus, rendbe tettük, jól esik kint lenni, kiülni a teraszra, csak bámulni ki a fejemből, jó rájönni, hogy  vágyom a kis zugomba, a magam világába, és mikor elunom kint, bejönni, és tán írni valamit.
Valami horrorisztikusat, amit mocorog a fejemben, de még nem mertem tovább álmodni, mert egy 11 éves kislány ihlette, nem, nem félek most még tőle, de vajon merem-e tovább gondolni?
Tovább AKAROM gondolni.
Én már csak így dolgozom fel a nekem ártókat.
Gyilkost csinálok belőlük. Mert megtehetem.
Az írás fantasztikus eszköz.
"Hipp-hopp, az leszek, aki akarok!" 
Ő lenne az, akinek soha többé nem fordítok hátat, mert ha megtenném, és ismét eldőlnék, megint a kés hegyébe, és még meg is forgatná bennem.
A magam eszközeivel dolgozom fel a fájdalmaimat.
Írok róla, mozgatom, kifacsarom, kiszedem belőle amit lehet, aztán mehet a picsába. Már nem tud ártani.

Barátságok, orvosok, és késztetés a változásra.

Az a helyzet, hogy amikor le lettem ostobázva, vállat kellett volna vonnom. Konkrétan leszarni az egészet. Lehet, hogy másként alakultak volna az emberi kapcsolataim, és csak azzal nem foglalkozni, aki benne volt, aki generálta, mindegy is hogy ki, de a többiek. Nem tudom. Tulajdonképpen elegendő lett volna levonni a kellő konzekvenciát, és leszarni, igen magasról. Leszarni a talp és seggnyalókat, és azokat nem, akik meglehet, tán tényleg, valóban jó szándékkal tették azt, amit. Miért kételkedtem abban, hogy valóban ő mondta? Holott, a sok év alatt, valamiért mindig viszketett a hátam tőle, főleg a két alkalommal megtörtént személyes találkozó után. Talán azért nem figyeltem oda a viszkető tarkómra, mert egyébként sosem bántott. Szembe nem. És nyilván, az is megfordult a fejemben, hogy hátha, a köztes személy ad hamis szavakat a szájába.
Egy biztos. Ahol kettőnél már több nő van, ott békesség sosem lesz, olyan még a mesében sincsen.
Lezártam ezt a dolgot, olykor mégis előjön, mint most is, az éjszakai álom hatására, mert azt álmodtam, hogy K. itt volt, és kibékültünk. De ez csak egy álom volt. Azt mondják, hogy az ember azzal álmodik, amitől fél, vagy amit szeretne. Nos, ennek nem lesz realitása. Nem másért, mert megtehetném, magamért, az első lépést, hanem mert olyan emberek vannak körülötte, akiket én nem...nem és kész. És úgy érzem, hogy ezt már nem lehet függetleníteni. Nem, nem a büszkeségem tart vissza már. Mert forrófejű vagyok, az tény. Hanem csupán ezek a dolgok/emberek. Nem azért, mert egyedül vagyok. Nem vagyok egyedül. Sőt. Lennének új barátok, de már én nem merek.
Ja. Réges régen, mikor még a proli játszódott, volt nekem egy pszihológus ismerősöm. A PsziSanyi. Csak így hívtam.  Netes ismeretség, hétről hétre leveleztünk, tanácsokat adott, rávilágított sok mindenre, amit magamtól nem láttam volna. Valahogy elhanyagoltam, sok tennivaló volt, és a dolgok is a helyére kerültek. Most ismét megkerestem. Mert lehet, hogy bennem van a hiba? Hajlandó vagyok elismerni, ha igen. Szóval ismét "kezelés" alá vett. Ingyen, bérmentve, mert jó arc, és kedvelt engem. Talán tud segíteni, ahogy akkor...
Nem akarok én kurvára jó ember lenni. Csak olyan elviselhető.
Teszem érte a lépéseket.
Nem gyűlölök én senkit. K-nak ebben nem volt igaza, hogy én mindig kell, hogy gyűlöljek valakit. Attól, hogy nem kedvelek, attól még nem gyűlölök.
Ahogy telik az idő, az ember korosodik, egyre kevésbé bírja ha öriharit játszik vele az élet.
Egy a lényeg. Azért nem teszek semmiféle lépéseket, mert biztos vagyok a visszautasításban. És akkor? Akkor mi lenne, ha nem lenne igen a válasz? Sérülne az önérzetem? Talán...De hát végül is ki vagyok én? Ki vagyok, hogy nekem nem lehet nemet mondani? ...apám kivagyiságát cipelem magammal, ez a teher, nem az amitől lennék valaki...azért tenni is kéne...
Meg aztán...lehet, hogy már nem lenne ugyanaz, ha mégis igen lenne a válasz. Akkor meg minek? Mennyit bír ki egy barátság? Vajon ilyen problémákat, öriharikat kibír? Ha igazi barátság volt, kibír vajon?
Nem is ismerem igazán. Nem tudom, hogy ilyen jellegű helyzetekben, vajon ő milyen? Tud-e öriharikat félreseperni? Letud-e zárni sértettségeket, megbántottságot, és azt mondani: én szerettelek téged annyira, hogy nem akarom ezt veszni hagyni, tudom, hogy nem vagyunk hibátlanok, vajon az a másik, aki a szart keverte, ér-e annyit, hogy csak keserűen tudjak rád gondolni? Nem tudom. Nem ismerem ennyire.
Mindenki mást gondol a barátságról. Én is, ő is bizonyára.