Az a helyzet, hogy amikor le lettem ostobázva, vállat kellett volna vonnom. Konkrétan leszarni az egészet. Lehet, hogy másként alakultak volna az emberi kapcsolataim, és csak azzal nem foglalkozni, aki benne volt, aki generálta, mindegy is hogy ki, de a többiek. Nem tudom. Tulajdonképpen elegendő lett volna levonni a kellő konzekvenciát, és leszarni, igen magasról. Leszarni a talp és seggnyalókat, és azokat nem, akik meglehet, tán tényleg, valóban jó szándékkal tették azt, amit. Miért kételkedtem abban, hogy valóban ő mondta? Holott, a sok év alatt, valamiért mindig viszketett a hátam tőle, főleg a két alkalommal megtörtént személyes találkozó után. Talán azért nem figyeltem oda a viszkető tarkómra, mert egyébként sosem bántott. Szembe nem. És nyilván, az is megfordult a fejemben, hogy hátha, a köztes személy ad hamis szavakat a szájába.
Egy biztos. Ahol kettőnél már több nő van, ott békesség sosem lesz, olyan még a mesében sincsen.
Lezártam ezt a dolgot, olykor mégis előjön, mint most is, az éjszakai álom hatására, mert azt álmodtam, hogy K. itt volt, és kibékültünk. De ez csak egy álom volt. Azt mondják, hogy az ember azzal álmodik, amitől fél, vagy amit szeretne. Nos, ennek nem lesz realitása. Nem másért, mert megtehetném, magamért, az első lépést, hanem mert olyan emberek vannak körülötte, akiket én nem...nem és kész. És úgy érzem, hogy ezt már nem lehet függetleníteni. Nem, nem a büszkeségem tart vissza már. Mert forrófejű vagyok, az tény. Hanem csupán ezek a dolgok/emberek. Nem azért, mert egyedül vagyok. Nem vagyok egyedül. Sőt. Lennének új barátok, de már én nem merek.
Ja. Réges régen, mikor még a proli játszódott, volt nekem egy pszihológus ismerősöm. A PsziSanyi. Csak így hívtam. Netes ismeretség, hétről hétre leveleztünk, tanácsokat adott, rávilágított sok mindenre, amit magamtól nem láttam volna. Valahogy elhanyagoltam, sok tennivaló volt, és a dolgok is a helyére kerültek. Most ismét megkerestem. Mert lehet, hogy bennem van a hiba? Hajlandó vagyok elismerni, ha igen. Szóval ismét "kezelés" alá vett. Ingyen, bérmentve, mert jó arc, és kedvelt engem. Talán tud segíteni, ahogy akkor...
Nem akarok én kurvára jó ember lenni. Csak olyan elviselhető.
Teszem érte a lépéseket.
Nem gyűlölök én senkit. K-nak ebben nem volt igaza, hogy én mindig kell, hogy gyűlöljek valakit. Attól, hogy nem kedvelek, attól még nem gyűlölök.
Ahogy telik az idő, az ember korosodik, egyre kevésbé bírja ha öriharit játszik vele az élet.
Egy a lényeg. Azért nem teszek semmiféle lépéseket, mert biztos vagyok a visszautasításban. És akkor? Akkor mi lenne, ha nem lenne igen a válasz? Sérülne az önérzetem? Talán...De hát végül is ki vagyok én? Ki vagyok, hogy nekem nem lehet nemet mondani? ...apám kivagyiságát cipelem magammal, ez a teher, nem az amitől lennék valaki...azért tenni is kéne...
Meg aztán...lehet, hogy már nem lenne ugyanaz, ha mégis igen lenne a válasz. Akkor meg minek? Mennyit bír ki egy barátság? Vajon ilyen problémákat, öriharikat kibír? Ha igazi barátság volt, kibír vajon?
Nem is ismerem igazán. Nem tudom, hogy ilyen jellegű helyzetekben, vajon ő milyen? Tud-e öriharikat félreseperni? Letud-e zárni sértettségeket, megbántottságot, és azt mondani: én szerettelek téged annyira, hogy nem akarom ezt veszni hagyni, tudom, hogy nem vagyunk hibátlanok, vajon az a másik, aki a szart keverte, ér-e annyit, hogy csak keserűen tudjak rád gondolni? Nem tudom. Nem ismerem ennyire.
Mindenki mást gondol a barátságról. Én is, ő is bizonyára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése