Csak úgy futtában...

Ma már elszállt a pipa, ma már csak a várakozás van, hogy jöjjön haza, és dugja a takaró alatt oda a lábát az enyémhez, meg a kezét foghassam alvás közben, és míg elalszom, és nem ő simogat, én nyomkodom a hüvelykujja hegyét, még akkor is mikor ő már alszik, mert ez olyan, mint a ringatózás a gyereknek elalvás előtt, kell nekem is, neki is.
Meg jön majd a bosszankodás is, mert az ablak még mindig nincs begittelve, meg kupi van a gépe körül, mert én el nem pakolom, az hótziher, mert akkor meg rajtam keresi, meg mit is kell még itthon megcsinálni? Valami van, csak nem jut eszembe, ami nem csoda, mostanában kurvára csikorog a memóriám, jaj, a lány de szép a piros mazsorettruhában, holnap fellép, V. próba-tanulónapozik a benzinkúton, irigykedem rá, és örülök is, mert dolgozhat, én meg irigykedhetek, mert szerettem csinálni, ott lenni a shop-ban nekem nagyon jó volt, mert emberek vannak ott, mindenféle, persze hülye is, de szerettem ott lenni, most meg ez van.
Holnap jön haza, délután, hétvégén a születésnapja lesz, jövő héten meg évforduló, a nyolcadik, úristen, már nyolc éve, azóta szeretem úgy, mint a hullámvasút.
Majd főzök valami finomat.
Ma még verset is írtam. Vagy olyasmit.
Meggyes radler rulez.
Jön le a teher, mert írhatnékom van. Juppi.

Ő, én, és a pipa...

Mert ma kurvára mérges voltam rá.
Ugye, itt vannak a szeretetcsörgések.
Amikor elkezdett dolgozni, megbeszéltük, hogy olykor csörgünk egymásra, nem vesszük fel, csak legyenek ezek aféle szeretetcsörgések, hogy igen, itthon minden oké, igen, ott is minden oké, úton van, és akkor mindketten nyugodtak vagyunk, hogy minden folyik a medrében, ahogy kell, itt is, ott is.
Ma 3 órán keresztül csörgetgettem, ám válaszcsörgés nem érkezett.
Mit gondol magában az egyszerű asszony, akinek az ura az országutat szeli heti négy napon keresztül? Nyilván, már látja szirénázó mentőket, rendőrautót, frászolva keresi a főnök telefonszámát a regiszterben, de nem hívja, még nem, mert hátha, hátha megcsörren az a kurva készülék, vagy az elküldött 5 db sms-re jön  valami válasz. Három és fél óra múltán, felvette a telefont.
Halló, halló, itt vagyok életem!
Először is úgy éreztem, hogy az a fél mészkőhegység, egy darabban esik le a szívemről.
Jól van. Él, mozog, telefonál. Mindezt persze egyetlen tizedmásodperc alatt érzed, mert utána jön az az utálatos, ám elkerülhetetlen düh, amivel nem tudsz mit csinálni, mert jön, mert a megkönnyebbülés után beleanyázol a telefonba, hogy te büdös tróger, élsz bazdmeg? Hol a picsába volt a telefonod?
A másik oldal meg hebeg, habog, a dzsekimben hagytam, másfél órája szerelem ezt a kibaszott autót, mert folyik a hűtő, és meg kell csinálnom, mert nem biztos hogy haza tudok majd menni vele, de te csak hessentgeted a vörös karikákat a szemed elől, hogy lásd, minden oké, csak hülye a lelkem, mert ha te nem jelzel vissza, akkor ő hőbörög, hol a picsába voltál, miért nem tudtál visszacsörögni már fél órája, de a füleden, orrodon keresztül jön a düh fehér gőze, és kurvára nem érdekel, hogy szar az autó, pedig az fontos, tudod te, csak azt érzed, hogy hogy merészeli azt mondani, hogy szeret, amikor nem gondol arra 3 és fél órán keresztül, hogy a világon vagy, és netán aggódsz, ha nem ad életjelet magáról, olyan a gyomrod, mintha most ütöttek volna ki a 9.menet után, és rábaszod a telefont a mondat közepén!
Aztán persze megnyugszol. Jól van. Jól van a drága, csak szerel, nem gondolunk hülyeséget, hogy éppen egy másik nőt dug a fülkében, 3 és fél órán keresztül, és azért nem ér rá csörögni, meg ez egy vicc lenne, mármint a 3 és fél óra, de attól még nőzhet, áh, hülye vagy, szeret, vagy mi? vagy mégsem, mert eszébe sem jutottál,  szóval kapja be, de megnyugodtam.
Egyszerűen fogalmaztam meg a dolgot: férfi. Ennyi, nem több, egy hülye férfi.
Akit persze nagyon szeretek, csak olykor a cipőm tele azzal, hogy képtelen belelépni a máséba.
Bünti: csörög már egy ideje. Van kb 20 nem fogadott hívásom. Most fogok visszacsörögni.
Sms? Ja...azt nem küldök. Mert hisztis vagyok. Bizony. Ő legalább tudja, hogy itthon nincs semmi gond. Majd este.

Mert én vagyok a királylány. Beezony.

A háló és én...

Azt hiszem egyre jobban kezd tönkretenni engem az internet. Vagy én teszem tönkre magam vele.
És most kiírom, hogy rohadjon meg, hogy gyenge vagyok, mint a harmatos libaszar, mert meddig tartana lekattanni innen, törölni magam mindenhonnan, vagy egyszerűen csak nem befizetni a számlát, hogy kikapcsolják, vagy felmondani a szerződést, de a kölykökkel nem csellózhatok ki, mert K. itt tartja hétköznap a kapcsolatot B.-vel, és V. is itt társalog Z. -vel, mindenhol csak a távolság, én is távol vagyok Tőle, ami viselhető, azt hiszem magamat nem viselem el már jól, főleg a gyengeségem.
Mert mondhatnám magamnak, hogy kisanyám, húzz innen, emeld fel a segged, ne baszd a rezet itt egész nap, társaság, miféle társaság, T. és K. aztán jól van, a többi felületes, kettőjükkel személyes a kontaktus, ha eltűnnék, senki nem keresne, ez tuti, és nem a depi beszél belőlem, mert süt a nap, és hurrá, ez kurvajó, hanem az, hogy miközben főztem az ebédet ,azon agyaltam, hogy hova tűnt belőlem az a fertig kis csaj, aki imádta a háztartást, és szerette, ha a fűszerpolc rendben van, nem volt nyűg neki, pedig akkor is itthon voltam, és mégis, hova tűnt az a csaj, aki szerette a rendet, meg a tisztaságot, és olykor ült csak a gép elé, tizedannyit mint most, és ki az anyámpicsája mondja, hogy ezt nem tehetném meg most is, de mi az ami hiányzik, hova tűnt a vágy, a rend után, a tisztaság után, az igényesség után, mert két napja készülök hajat mosni bazdmeg, itt ülök fürdőköpenyben, és ezt utálom, mert magamért kéne levennem, és elmenni hajat mosni, és egy kis sminket feldobni, és kimenni az utcára, kutyát sétáltatni, és mi ez a spleen, ez a lustaság, mert lusta vagyok bazdmeg, nagyon, nincs motiváció, hajtóerő, és a fasznak kellett nekem elkezdeni írni is, mikor boldogabb voltam nélküle, és rend volt a fűszerpolcon is.
Meg bennem is.

Sokkal többet olvastam. Sőt. A tévézésen kívül, ez volt a szórakozásom. Nem is. A szenvedélyem.
Az új szenvedély, mióta külön gépem van, az internet a szenvedély.
Több erő kéne, vagy nem is tudom honnan, és miféle motiváció, hogy itt tudjam hagyni...
Olyan, mint a rossz kapcsolat.
Benne vagy, tudod, hogy nem jó ez neked, mégis jelen van, ott van melletted nap mint nap, naná, hogy belépsz, a virtualitásba, és alig tudsz kiszakadni belőle.
Két kezemen össze tudom számolni, hányféle oldalt látogatok tudatosan, néha csak ülök itt, és azt kérdezem magamtól, mi a faszt bámulod ezt  a szart? Mit is akarsz tulajdonképpen? Semmit? Nincs szükséged információra, momentán semmi nem érdekel, akkor mit csinálsz itt?

Amikor a hétvégi házban laktunk, egy nyarat, nem volt netünk. Életem egyik legborzasztóbb és legboldogabb időszaka volt, és a legboldogabb az miatt volt, hogy nem volt internet. Nem volt fészbúk, nem volt semmi. Hetente egyszer elmentem a rokonomhoz, ránéztem a mélemre, ha fontos volt, válaszoltam, és ennyi. És nagyon jó volt kiülni a kertbe délután, miután már mindent megcsináltam (vidáman, mint egy csokor gerbera) mert szerettem csinálni a háztartást, és olvastam, és filmet néztem, és beszélgettünk, és... nagyon jó volt. Mennyi minden megváltozott azóta...:(
Akkor úgy rendben mentek a dolgok.

És nem értem ezt a görcsös ragaszkodásomat, ehhez a kurva géphez. Nem értem, a motiváció hiányát, mikor még az is fárasztó, hogy magamért tegyek valamit, vagy kicseréljem a felmosóvizet.
És érdekes. Ha végiggondolom, nem a fészbúk hiányozna, vagy a közösségi oldalak.
Az információ hiányozna. A reggeli kávéhoz a hírek, és ha valami eszembe jut, hogy megtudjam nézni vajon mit tudok meg róla... Amikor csak egy gépünk volt, beosztottuk az időt, mindenki akkor ült oda, mikor szüksége volt rá. A fennmaradó időben ÉLTÜNK. Most meg....

Nem tudom egyenlőre, hogy oldjam meg a problémámat.
Valahogy drasztikusan kéne. Mert tudom, hogy másként nálam nem megy.

Kora esti morfondír...

Szeretem a rózsaszínt, de kicsit sok volt (még nekem is, pedig szeretem).
Ezért változtattam.

Néha, csak úgy csapongnak a gondolataim, ma például írtam A. blogjához, mellékeltem egy linket, és meg is hallgattam a zenét, és annyira sokszínű ez a zene, amennyire sok színű vagyok, (kettő semmi esetre sem) és mennyire keveset mutatok meg ebből másnak. Ha ezt valaki meghallgatja, kap belőlem egy darabot. Legalább is, ha érti a zenét, nem a szöveget, mert ez a dallam és ritmusvilág vagyok én...lassú, lírai, aztán felpörög, tele van szenvedéllyel, majd beletörődve lassul ismét, de nem nyugszik, váltakoznak a hangulatok, halk szó, ordítás, ismét halkan szól, majd bevadul, sosem nyugszik...pedig a nyugalom jó, bár olykor unalmassá válik, és olyankor mindig figyelmeztetnem kell magam, hogy jó ez így, nem kell az izgalom, felesleges, hiszen mindenki a nyugalomra vágyik, én is, amikor nincs, és jól van ez így...jól van. De miért kell folyton meggyőznöm magam arról, hogy az én életemben már nincs helye izgalomnak? Miféle nyugdíjas tempó ez?
Keresem máshol az izgalmat, ami évekig mást jelentett, mindig újat, mást, szívtam magamba az új élményeket, a hódítás élményét, amit utólag már üresnek találok, szappanbuborék, tán sok mindent szégyellenem is kéne, de mégsem teszem, mert már rég megbocsátottam, és vezeklek, a nyugalommal, és próbálom elhitetni magammal, hogy jól van ez így...mert Ő nem érdemli meg. Nem tudok róla, hogy ő olyan rossz lett volna mint én, és a lelkiismeretem már nem engedné...már nem.
Tény. Mióta vége annak a viharos néhány évnek, néhány éve vége annak a viharos néhány évnek, érdekesen fogalmazom, de így van, nyugalom van, sokan boldogok lennének ennyi nyugalomtól.
Két dolog  változtatott meg engem akkor. K barátnőm azt kérdezte, látva titkos csapongásaimat: miért nem próbálod meg azt szeretni, aki melletted van? Mintha hátba vágtak volna...
Aztán egy ismerős, akit onnan ismerek, ahova tisztességtelenségem vezetett, azt mondta: nézd, én már néhány hónapja lecövekeltem. Nem csajozok már, mert tiszta szívvel jobb ölelni. Ez volt a másik hátbavágás.
Azóta jó vagyok. Jó kislány, jól viselkedem. Megbocsátottam magamnak, Ő nem tudja, de nem is kell, mert akkor...az világvége lenne azt hiszem. De ha azok a dolgok nem történtek volna meg, amik, akkor nem tudnám, hogy igen, mellette akarok megöregedni. Mert jó ember. És mert szeretem.
De néha, amikor egyedül vagyok, elkap egy hangulat, és eszembe jut, aki utoljára érintette meg a szívem. Szerencsére szemét volt velem...Így könnyebb elengedni.
Ám néha, ha elkap valami, amit nem tudok megfogalmazni, mi az, megyek, rákeresek, bár már csak kevés helyen fellelhető, megállok a kirakat előtt, nézem azt, ami valamikor az enyém lehetett volna, aztán miután kinézelődtem magam, "hazamegyek." És azt mondom magamnak, jó hogy így alakult.
Jól van ez így.

Hezitálás...

Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz. Hogy ennyi minden szorul ott bent, ami az istennek se akar kijönni, csak fojtogat...
Annyi gondolat van bennem, amit szívesen leírnék ide, de vagy nincs idő ide ülni éppen akkor, jegyzetelni nem lehet, hiszen a szétszórt cetlijeimet bárki elolvashatja, szóval az sem megoldás, aztán ideülök, és nem jön semmi. A valami, az bent van, betokosodva, ki kéne bányászni, a helyén seb marad, aztán a lábadozás, persze lehet, hogy csak össze vissza vetítek hülyeségeket, mert nem is biztos, hogy annyira fájna megnyílni, csak a mersz hiányzik.

Amelyben megmagyarázom, hogy...

Hogy miért?
A szőke adva van. Nem eredeti, de lecserélhetetlen, próbáltam már, ez vagyok én. A szőke.
Nem tudom mit magyarázkodom, folyton magyarázkodom, még olyankor is, amikor nem kéne. Mert mindig azt gondolom, nem értik, amit beszélek.
A ciklon... ha láttad volna, hogy ma hogy takarítottam ki a lakást. Forgószél. És nem kupit csinál, hanem mintha a filmet visszafelé tekernék, rend marad mögötte. Aztán olykor nagy a csend.
Az életem is így szoktam élni. Hosszú, csendes időszakok, aztán jön valami, és fenekestül borul minden.
Egy jó ideje csend van. Kényelmes így, jó ez így, szeretős, bújós, nyugalmas csend.

A múltkor egy ismerősöm azt mondta: nahát, hogy ti milyen tökéletes, példaértékű kapcsolatban éltek, érződik rajta a szeretet.
De hogy milyen rögös út vezetett idáig, azt csak mi ketten tudjuk. Ő, meg én.
.

Kedves Naplóm!

Igen. Napló lesz, nem blog.
A naplónak hangulata van, bensőséges, és lakat van rajta.
A nyakamban a kulcs, és csak annak nyitom ki, akinek én akarom.
Ha úgy akarom, mindenkinek.