Szeretem a rózsaszínt, de kicsit sok volt (még nekem is, pedig szeretem).
Ezért változtattam.
Néha, csak úgy csapongnak a gondolataim, ma például írtam A. blogjához, mellékeltem egy linket, és meg is hallgattam a zenét, és annyira sokszínű ez a zene, amennyire sok színű vagyok, (kettő semmi esetre sem) és mennyire keveset mutatok meg ebből másnak. Ha ezt valaki meghallgatja, kap belőlem egy darabot. Legalább is, ha érti a zenét, nem a szöveget, mert ez a dallam és ritmusvilág vagyok én...lassú, lírai, aztán felpörög, tele van szenvedéllyel, majd beletörődve lassul ismét, de nem nyugszik, váltakoznak a hangulatok, halk szó, ordítás, ismét halkan szól, majd bevadul, sosem nyugszik...pedig a nyugalom jó, bár olykor unalmassá válik, és olyankor mindig figyelmeztetnem kell magam, hogy jó ez így, nem kell az izgalom, felesleges, hiszen mindenki a nyugalomra vágyik, én is, amikor nincs, és jól van ez így...jól van. De miért kell folyton meggyőznöm magam arról, hogy az én életemben már nincs helye izgalomnak? Miféle nyugdíjas tempó ez?
Keresem máshol az izgalmat, ami évekig mást jelentett, mindig újat, mást, szívtam magamba az új élményeket, a hódítás élményét, amit utólag már üresnek találok, szappanbuborék, tán sok mindent szégyellenem is kéne, de mégsem teszem, mert már rég megbocsátottam, és vezeklek, a nyugalommal, és próbálom elhitetni magammal, hogy jól van ez így...mert Ő nem érdemli meg. Nem tudok róla, hogy ő olyan rossz lett volna mint én, és a lelkiismeretem már nem engedné...már nem.
Tény. Mióta vége annak a viharos néhány évnek, néhány éve vége annak a viharos néhány évnek, érdekesen fogalmazom, de így van, nyugalom van, sokan boldogok lennének ennyi nyugalomtól.
Két dolog változtatott meg engem akkor. K barátnőm azt kérdezte, látva titkos csapongásaimat: miért nem próbálod meg azt szeretni, aki melletted van? Mintha hátba vágtak volna...
Aztán egy ismerős, akit onnan ismerek, ahova tisztességtelenségem vezetett, azt mondta: nézd, én már néhány hónapja lecövekeltem. Nem csajozok már, mert tiszta szívvel jobb ölelni. Ez volt a másik hátbavágás.
Azóta jó vagyok. Jó kislány, jól viselkedem. Megbocsátottam magamnak, Ő nem tudja, de nem is kell, mert akkor...az világvége lenne azt hiszem. De ha azok a dolgok nem történtek volna meg, amik, akkor nem tudnám, hogy igen, mellette akarok megöregedni. Mert jó ember. És mert szeretem.
De néha, amikor egyedül vagyok, elkap egy hangulat, és eszembe jut, aki utoljára érintette meg a szívem. Szerencsére szemét volt velem...Így könnyebb elengedni.
Ám néha, ha elkap valami, amit nem tudok megfogalmazni, mi az, megyek, rákeresek, bár már csak kevés helyen fellelhető, megállok a kirakat előtt, nézem azt, ami valamikor az enyém lehetett volna, aztán miután kinézelődtem magam, "hazamegyek." És azt mondom magamnak, jó hogy így alakult.
Jól van ez így.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése