Bizalom játék

Egyszer, valamikor tavaly nyáron, olyant játszottunk a kertben, hogy...azt a bizalom játékot, valaki a hátad mögé áll, és neked el kell dőlnöd. Bíznod kell benne, hogy el fog kapni.
Én bátran odaálltam mindenki mögé, bár Őt figyelmeztettem, hogy ha huppan, nem azért fog, mert nem kapom el, hanem mert nehéz nekem.
Én nem nagyon akartam ráállni a dologra. Amikor V és K állt a hátam mögé, bátran eldőltem, de azért a biztonság kedvéért magam mögé néztem, hogy elég közel állnak-e. Amikor láttam, hogy igen, megnyugodva, és bátran dőltem a karjaikba.
Aztán mögém állt Ő is.
Nem mertem eldőlni. Egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy elengedjem a testem, hogy kontroll nélkül hátrahulljon, mint egy rongybaba, a karjai közé.
Néha ez eszembe jutott, és akkor azt mondtam: persze, biztos azért, mert egy jó poén kedvéért, talán még velem is megmeri csinálni, hogy nem kap el, vagy kitalál valami eszetlenséget. Nem és nem. Nem mertem.
Nem esett jól neki.
Igen, pontosan tudom. Képtelen vagyok átadni az irányítást, ha róla van szó. Éppen ez az oka annak, hogy a jelentős döntéseket én hozom a családban, ezért van az, hogy én irányítom a bandát, és ezért van az, hogy még a kormányt sem engedem ki a kezemből, csak én vezethetek, ha együtt ülünk autóba.
Nyilván, tudom...ez nem jó. Nem normális.
Aztán játszottunk a múlt hétvégén amikor R. itt volt.
Nevetve kapkodták el egymást, lévén együtt nőttek fel, együtt csibészkedtek, a nagybácsi-unokaöccs viszony jól működik, oda-vissza bizalom.
- L. te is! Gyere! - mondta R. én pedig húzódoztam.
Magyaráztam a bizonyítványom, hangosan, hogy ez az eszetlen úgy sem kap el, csak hogy röhögjenek egy jó nagyot.
Aztán valahogy meggyőztek.
Elé álltam, aztán hátra néztem. Aztán léptem néhányat hátra, meg még egy kicsit, szóltak, most már elég, így nem ér, meg kell lennie a távolságnak.
Nagyon nehéz volt. Olyan félelem volt a lábamban, mint amikor el kell mennem egy bizonyos távolságra, és jön a para.
Aztán persze vettem egy levegőt, és azt mondtam: hát akkor legyen, ha elkap, akkor látom, hogy nem mer hülyeséget csinálni velem, ha pedig mégsem, akkor lesz néhány lila foltom, és oltári ordibálást fogok csapni.
Hátradőltem.
Olyan minden mindegy alapon.
Persze, elkapott.
Valami megkönnyebbülés félét éreztem.
Talán kezd visszatérni a rég elveszett bizalom?
Tudom, hogy nem ez az ostoba kis játék fogja vissza adni.
Mégis, jó volt. Nem az, hogy megbíztam benne, hanem a mersz. Hogy meg mertem tenni, mikor ott állt a hátam mögött.
Ezt valószínűleg valami dilidoki parádésan megtudná fejteni.

Egyébként pedig az idő csodás, a kert fantasztikus, rendbe tettük, jól esik kint lenni, kiülni a teraszra, csak bámulni ki a fejemből, jó rájönni, hogy  vágyom a kis zugomba, a magam világába, és mikor elunom kint, bejönni, és tán írni valamit.
Valami horrorisztikusat, amit mocorog a fejemben, de még nem mertem tovább álmodni, mert egy 11 éves kislány ihlette, nem, nem félek most még tőle, de vajon merem-e tovább gondolni?
Tovább AKAROM gondolni.
Én már csak így dolgozom fel a nekem ártókat.
Gyilkost csinálok belőlük. Mert megtehetem.
Az írás fantasztikus eszköz.
"Hipp-hopp, az leszek, aki akarok!" 
Ő lenne az, akinek soha többé nem fordítok hátat, mert ha megtenném, és ismét eldőlnék, megint a kés hegyébe, és még meg is forgatná bennem.
A magam eszközeivel dolgozom fel a fájdalmaimat.
Írok róla, mozgatom, kifacsarom, kiszedem belőle amit lehet, aztán mehet a picsába. Már nem tud ártani.

Barátságok, orvosok, és késztetés a változásra.

Az a helyzet, hogy amikor le lettem ostobázva, vállat kellett volna vonnom. Konkrétan leszarni az egészet. Lehet, hogy másként alakultak volna az emberi kapcsolataim, és csak azzal nem foglalkozni, aki benne volt, aki generálta, mindegy is hogy ki, de a többiek. Nem tudom. Tulajdonképpen elegendő lett volna levonni a kellő konzekvenciát, és leszarni, igen magasról. Leszarni a talp és seggnyalókat, és azokat nem, akik meglehet, tán tényleg, valóban jó szándékkal tették azt, amit. Miért kételkedtem abban, hogy valóban ő mondta? Holott, a sok év alatt, valamiért mindig viszketett a hátam tőle, főleg a két alkalommal megtörtént személyes találkozó után. Talán azért nem figyeltem oda a viszkető tarkómra, mert egyébként sosem bántott. Szembe nem. És nyilván, az is megfordult a fejemben, hogy hátha, a köztes személy ad hamis szavakat a szájába.
Egy biztos. Ahol kettőnél már több nő van, ott békesség sosem lesz, olyan még a mesében sincsen.
Lezártam ezt a dolgot, olykor mégis előjön, mint most is, az éjszakai álom hatására, mert azt álmodtam, hogy K. itt volt, és kibékültünk. De ez csak egy álom volt. Azt mondják, hogy az ember azzal álmodik, amitől fél, vagy amit szeretne. Nos, ennek nem lesz realitása. Nem másért, mert megtehetném, magamért, az első lépést, hanem mert olyan emberek vannak körülötte, akiket én nem...nem és kész. És úgy érzem, hogy ezt már nem lehet függetleníteni. Nem, nem a büszkeségem tart vissza már. Mert forrófejű vagyok, az tény. Hanem csupán ezek a dolgok/emberek. Nem azért, mert egyedül vagyok. Nem vagyok egyedül. Sőt. Lennének új barátok, de már én nem merek.
Ja. Réges régen, mikor még a proli játszódott, volt nekem egy pszihológus ismerősöm. A PsziSanyi. Csak így hívtam.  Netes ismeretség, hétről hétre leveleztünk, tanácsokat adott, rávilágított sok mindenre, amit magamtól nem láttam volna. Valahogy elhanyagoltam, sok tennivaló volt, és a dolgok is a helyére kerültek. Most ismét megkerestem. Mert lehet, hogy bennem van a hiba? Hajlandó vagyok elismerni, ha igen. Szóval ismét "kezelés" alá vett. Ingyen, bérmentve, mert jó arc, és kedvelt engem. Talán tud segíteni, ahogy akkor...
Nem akarok én kurvára jó ember lenni. Csak olyan elviselhető.
Teszem érte a lépéseket.
Nem gyűlölök én senkit. K-nak ebben nem volt igaza, hogy én mindig kell, hogy gyűlöljek valakit. Attól, hogy nem kedvelek, attól még nem gyűlölök.
Ahogy telik az idő, az ember korosodik, egyre kevésbé bírja ha öriharit játszik vele az élet.
Egy a lényeg. Azért nem teszek semmiféle lépéseket, mert biztos vagyok a visszautasításban. És akkor? Akkor mi lenne, ha nem lenne igen a válasz? Sérülne az önérzetem? Talán...De hát végül is ki vagyok én? Ki vagyok, hogy nekem nem lehet nemet mondani? ...apám kivagyiságát cipelem magammal, ez a teher, nem az amitől lennék valaki...azért tenni is kéne...
Meg aztán...lehet, hogy már nem lenne ugyanaz, ha mégis igen lenne a válasz. Akkor meg minek? Mennyit bír ki egy barátság? Vajon ilyen problémákat, öriharikat kibír? Ha igazi barátság volt, kibír vajon?
Nem is ismerem igazán. Nem tudom, hogy ilyen jellegű helyzetekben, vajon ő milyen? Tud-e öriharikat félreseperni? Letud-e zárni sértettségeket, megbántottságot, és azt mondani: én szerettelek téged annyira, hogy nem akarom ezt veszni hagyni, tudom, hogy nem vagyunk hibátlanok, vajon az a másik, aki a szart keverte, ér-e annyit, hogy csak keserűen tudjak rád gondolni? Nem tudom. Nem ismerem ennyire.
Mindenki mást gondol a barátságról. Én is, ő is bizonyára.

A szépség és a szörnyeteg.

Azt hiszem, hogy az ember érvényesüléséhez, sokszor nem az hiányzik, hogy jól nézzen ki, hanem éppen az ellenkezője.
Mert néha, az előrejutáshoz tanácsos nem szépnek lenni, nem csinosnak lenni.
Ugye tudjuk, hogy a trampli főnökasszony nem szereti a csinos, és jól kinéző beosztottjait?
Az irigység, az antipátia, (ha jól írom)  a kisebbségi érzés miatt, sokszor keresztbe tesz a valamerre igyekvő csinosaknak.
Azt gondolom, hogy senkinek sincs megtiltva, hogy csinos, legalább is lehetőségeihez képest csinos legyen.
Sokan utáltak már engem a vékonyságom miatt, és a hosszú, szőke hajam miatt. Sokan utáltak azért, mert fiatalabbnak tűnök a koromnál, három terhesség, és szülés ellenére. De ők nem látnak, amikor reggel felkelek, vagy egy fárasztó nap után. Amikor minden probléma nélkül elmehetnék egy középkori filmben vajákosnak, boszorkának. Ám, veszem a fáradtságot, még akkor is, ha sok dolgom van, hogy a tréningruhámhoz is a hajam rendbe tegyem, és már eljutottam odáig 43 évesen, hogy smink nélkül is felvállalom az arcom, hiszen a belső hangulatom határozza meg, hogy szép vagyok-e éppen, vagy sem.
És ők...akik utálnak engem, és kerékkötői az előrejutásomnak, őket vajon mi nem teszi széppé? Megmondom. A lustaságuk, és az irigységük. Ha ezt az energiát magukra fordítanák, és nem elégednének meg azzal a szépséggel ami a fejükben lakozik vágyálomként, ha nem csak a szellemüket palléroznák, valószínűleg szebbek lehetnének.
Az irigységük, és az önsajnálatuk teszi őket csúffá.
Sajnálom.
Mindig van választás.

Családféleség, és egyéb spekulálnivalók.

Éjjel rémálom, csatakos voltam a verítéktől, úgy ébredtem.
Ez az időszak, míg ismét be nem bizonyosodik, hogy nem hordok egy másik életet a testemben, kissé megvisel.
Még nem klimax, de már ennek a szele is csapkod, hagyom, hadd jöjjön, hiszen nem marad örökké fiatal az ember.
A rémálom...azt álmodtam, hogy veszélybe került, ami az enyém. Amit önző módon birtokolni akarok, és nagyon nehéz evickélni, hogy ne látsszon rajtam. Mármint hogy zöldebben villog a zöld szemem, mint szokott.
Mert kurva nehéz volt eljutni idáig, és még az esélyét sem akarom, hogy a múltja miatt ez veszélybe kerüljön.
Mert van már nekünk külön életünk. Megszokott, olykor unalmas, és kényelmes szerelmünk, de éppen olyan nekünk való.
Mit kéne tennem?
Ismét a paranoia...hogy én már sosem fogok félszek nélkül élni. Lételememmé vált, beleégett a sejtjeimbe, és ha éppen nincs mitől, akkor lesem az alkalmat, hogy legyen miért?
Pedig utálok félni, utálom azt az érzést a gyomrom környékén.
Régen kellett "miatta" félnem.
De tudom, hogy milyen. Hogy a kölykökre hivatkozva elkezdi kisded játékait, szeretném hinni, hogy Ő nem vevő rá, hogy az irántam való kötődés erősebb, és csak remélem, hogy "az a másik" is változott, bár már nem hiszek a csodákban, és ugye kutyából nem lesz szalonna, kurvából nem lesz madonna, szóval azért nyitva tartom a szemem, és az első olyan jelnél, ahol veszélyben érzem "minket" abban a pillanatban elvágok mindent. Bezárom az ajtót, és a kulcsot is eldobom. Még akkor is, ha ez lesz akinek fájni fog.
És ezzel Ő is így van. Éppen ezt mondta, anélkül, hogy összebeszéltünk volna.
Mert az egy dolog, hogy vannak gyerekek. Bajban is.
De azt nem hagyjuk, ami a miénk.
Pénteken jön a kisebbik. A másik intézetben. Beszéltünk vele. Jól van, de a füvet nem hajlandó letenni.
Nincs mit tenni. De legalább őszinte. 17 éves, és nem kamuzik, hogy majd ő soha többé...
Nem tudom, mit fogok kezdeni a kislánnyal. Aki nem is olyan kicsi, 12 éves.
Egy biztos. Leszoktam a bájolgásról. Kedves leszek vele, mert arra szüksége van, gondoskodom róla, míg itt van.
De annyi fájdalom volt az anyja aljassága, és fúrása miatt, amelybe belevonta őket is, hogy már nem merek bízni. A lányban sem.
Jártunk mi eleget bíróságra, rendőrségre miatta, verték bilincsben Őt a határon, amikor végre dolgozott, mert nem tudtunk gyerektartást fizetni előtte, mert nem volt miből. Bilincselve vitték be Rédicsnél, csak meg elmaradtunk néhány hónappal, ám azt senki nem kérdezte meg, hogy akkor, azokban az időkben, az én gyerekeim mit ettek, hogy éltek.
Nem baj. Lezárjuk a múltat, de én hagyok magamnak azért egy kis rálátást, csak a biztonság kedvéért.
És nyitva tartom a szemem. Annyiszor bántották már Őt, és minket.
Soha. Többet. Nem. Engedem.

Értük bármikor, a többiekért soha...

Ma megint jött a szemét.
Nem vártam, nem akartam, bár a szelét már érezni lehetett a tegnapi tánc előtt és közben is, de valahogy sikerült elűzni.
Aztán ma menni kellett volna.
Nem ment.
Pedig hazajött Ő, és evett, és ízlett neki, és beszélgettünk, meg felhívtuk az exét, hogy most mi is van a gyerekkel, mert csak intézetbe került a piálása miatt meg a füvezésért, de nem baj, mert talán ott majd...nem igazi intézet, bentlakásos gyermekotthon, de muszáj volt, mert már a hugát veszélyeztette, és ennyi év után nem biztos, hogy szóba áll az apjával, de én mondtam, mivel én beszéltem az exxel, mert ezek ketten képtelenek kulturáltan szóba állni egymással, hogy mi azért megpróbálnánk, mert hátha valamit lehet tenni, hátha az apja, ha respektje nincs is a távolság, és a nem találkozás miatt, szóval hátha mégis az is fontos lesz, amit az apja mond, és fél évig bent kell lennie, legkevesebb, egy hónap mire egy hétvégét hazamehet, azt is felügyelet alatt kell neki tölteni, mert újváros Magyarország Harlemje az biztos, szóval mostanában annyi minden összejött, és tegnap elmentünk táncolni, és a kurva pánik megint jött, de elűztem, tánccal el lehet, mint a benszülöttek a démonokat, úgy űztem el én is a démonomat tegnap, nem is egy alkalommal a countryval, és a végén már tök jó volt, de most elkellett volna mennem érte a telephelyre, és nem ment, mert ahogy arra az iparterületre gondolok, rosszul vagyok, pedig nem volt igazán még ott negatív élményem, igaz, hogy mindig nagyon ver a szívem, mikor arrafelé megyek, meg kiszárad a szám, és emelkedik a gyomrom, és menekülhetnékem van, de ott nem szállhatok ki az autóból táncolni, mert nem lehet, elrohanni se lehet, viselkedni kell, mert nem lehet mutatni, hogy rosszul vagyok, mert nem akarom mutatni, és most a V. ment el vele, és busszal jönnek haza, pedig fáj a homlokürege még mindig, és az isten bassza meg ezt a kurva világot, hogy amikor már majdnem összeszedem magam, akkor basz oda elém valamit megint, amitől meg nem rogyok ugyan, tartom magam, de a pszihém megrogyik mint a bábossátor, és képtelen vagyok elmenni Érte, hogy amikor fáradtan leteszi az autót a telephelyen, haza tudjam hozni.
Na ez az a pont, amikor úgy érzem, hogy egy használhatatlan ember vagyok, és ez az a pont, amikor legszívesebben a kötelet keresném, hogy harangnyelvet játszak rajta, és ez az a pont, amikor nem akarok a családom terhére lenni, nem pedig az, amikor néhány hülye embernek nincs jobb dolga, mint belerúgni abba, aki egyébként is a padlón fekszik, szóval ez az igazi gáz az én életemben, nem pedig az, hogy műsoros estet csinálnak más életéből, adott esetben az enyémből.
Ezért, már érdemes lenne lógni.
Na de persze nem.
Mert a családom szeret. Elfogadott, és már csak megmosolyog, amikor szidom magam a fóbiámért, amikor bőgök , hogy már megint itt van ez a kibaszott félsz, és csak annyit mondanak: nyugi, mindjárt jövünk.
Na értük érdemes élni.
Mert annak a másik bagázsnak nem teszem meg azt a szívességet, hogy megdöglök.
Még lenne min csámcsogniuk.

Délutáni morfondír

Mikor írsz, nem te vagy a fontos.
Akkor csak a gyermeked fontos. Mindegy, hogy mit eszel, mi van rajtad. Jelentőségét veszíti, hogy fésülködtél-e aznap, vagy mostál-e fogat.
Mindegy, hogy ócska papucs van a lábadon, vagy körömcipő.
Hogy lepattogzott-e a körömlakk a körmödről.
Akkor semmi nem fontos, csak az alkotás.
Kibújsz a bőrödből, "belemész", és szarsz a külvilágra.
Mert akkor, nem rólad szól a dolog.

Te akkor válsz fontossá, amikor kiadod a kezedből.
Amikor piacra akarod dobni.
Mert onnantól kezdve, már nem csak az számít, mit hoztál létre.
Hanem az, hogy ki vagy te? Felvállalod-e azt, amit csináltál?
Megadod-e a tiszteletet, annak, akinek kínálod, és a művednek is, hogy nem félretaposott tornacipőben jársz, és slampos hajjal, és göncben...
Legyen egyéniséged, tartásod, legyél érdekes, és egy csipetnyi titokzatosság sem árt, mert attól csak izgalmasabb leszel.
Itt már nem elég a belső érték, vagy a tudás.
El kell tudnod adni magad, és azt, amit rongyos melegítőben létrehoztál.

Az írás esetén, többet számít a marketing, mint azt gondolnánk.

Zene-szöveg...gond, gondolat...

Nem szeretem Ákost, az ember külseje nem szimpatikus, a hangjától sem baszom hanyatt magam, ám a szövegeitől elalélok.
Soha aktuálisabb nem lehetne most ez...
Mert hitem immár egyetlen egy emberben maradt, akivel összeköt a gyűrű, a sok év, a sok szar, aki még soha nem hagyott cserben, akkor sem, ha megérdemeltem volna.
Sok közös harcunk volt, és most ismét van miért, és mi ellen, vagy mellett együtt kiállni.
Ő.
Igen, mert most megint egymásra van szükség, toleranciára, szeretetre, egymás kezére.
És ahogy napok óta én kapaszkodom az övébe, ő ugyanígy számíthat majd rám, mert ott a helyem mellette, most, hogy neki van gondja...nem is kicsi.

Beszélj hozzám, mondd újra el
Hogy a világ botrány
de holnap mégis élni kell.

Itt nem vagyok idegen
Fekszem a szíveden
és hallom, hogy dobog.

A fekhely mellet most is töltve áll
a hűs borospohár
Itt érzem, otthon vagyok.

(Nem is tudod, milyen nagy dolog...)

Én ordítok néhanap
tudom, hogy bántalak
Csak szidlak a semmiért.

Hiányzik néha egy kis fájdalom
Máskor meg nem bírom
azt, hogy folyton megkísért.

Adj hitet és elhiszem neked
hogy élni szebben is lehet
Sok okos megvet és nevet
de te észre se vedd, csak adj hitet!


A szájak szélén gyűlölet
és harag remeg
A világ nagy beteg.

Te boldog vagy, hogy van kit féltened
egyetlen életed
Ennél komolyabban nem veszed.

Próbáltam hős lenni és szent
nekem egyik sem ment
Magamon veled nevetnék.

Játékos vagy, mint egy nagy gyerek
legdurvább fegyvered
a békülésre képesség.

Adj hitet és elhiszem neked
hogy élni szebben is lehet
Sok okos megvet és nevet
de te észre se vedd, csak adj hitet ...