Kell valami békesség...

...azért, a szar dolgok mellett, amelyek majd elmúlnak, de még nem, kell hogy legyen belül valami békesség, ami csendre int, hogy legyen alkalom gondolkodni, elrendezni a dolgokat odabent, mert nem sajnálok senkit, aki már nincs jelen, de rendeznivaló még van, egyébként eszembe jutott, hogy mennyire egoista ez a blog, folyton csak magamról írok, talán azért mert az élet általában nem rólam szól, vagy csak kis részben, ezért jó egy hely, ahol én vagyok középen, ahol nem szégyellem az ilyes fajta egoizmusom, erről eszembe jut, hogy egyszer, sőt, sokszor hallottam, hogy nem az író a fontos, hanem a "gyermek", ám ma beszélgettem valakivel, aki kezdő, és most elsőkönyves lesz, és azt mondta, hogy vagy ír az ember valami érdekeset, különlegeset, és az adja majd el a könyvét, vagy tulajdonképpen mindegy is, mit ír, igen, vannak ilyenek, mert maga az író személy az érdekes, és azért fogják megvenni, mert kíváncsiak az emberek, hogy mit is írt.
Nem tudom, de véleményem van erről, mégpedig, hogy van ebben valami, csak kellően érdekes legyen valamitől az a valaki.
De most ez engem nem igazán izgat, mert megkaptam huszadkézből, hogy belőlem nem lesz semmi, most ugye erre az embernek két választása van: vagy hagyja a picsába az egészet, és azt mondja: aki mondja, annak már van neve, joga van ezt mondani, hallgassunk hát rá, mert biztos ő az okosabb.
Aztán a másik út, hogy pont leszarom mit mond. Hiszen jusson eszünkbe a szamaras mese,

http://pannonscript.byethost11.com/index.php/szamar-mese

és ugye tartsuk magunkat ehhez, mert a nyomorult nem tudja, aki rólam ezt mondta, hogy nekem aztán nem az a fontos, hogy mindenáron könyvem legyen, hanem az, hogy élvezzem míg csinálom, és már rég túl vagyok azon, hogy ÍRÓ legyek, nem görcsölök, és ahogy szakadtak le rólam azok az emberek, akiktől nyomorultul éreztem magam, annál szabadabb lettem, hiszen nem kell már megfelelni, és ez élvezet, és még mindig, csak ülök a gép előtt, és nem merek írni, mert fura a szabadság, a függetlenség, csak belül érik a dolog, de majd tudom, hogy eljön megint az a perc, amikor oda kell ülnöm, mert nem hagy, és kurvára nem érdekel, hogy ki mit szól majd hozzá, mert magamért csinálom.
Ez kellett hozzá bazdmeg. Hogy ne akarjak megfelelni.
És látom, hogy más lesz az egész, mert nem restellek nekiugrani az elejének, mert K-nak igaza van, bizony, nem én vagyok az, ott, teljesen, hanem olyan az, ott, mintha valaki vezette volna a kezem, vagy legalább is, vezényelt volna, pedig lehet, hogy csak a szerinte jó irányba koordinált, de hiába látja bárki is az én jó irányom, ha én nem érzem azt jónak.
Ez most kurvára zöld, én értem.
Na és. Ha nem lesz belőlem senki, mint író, senki, én már akkor is vagyok valaki.
Mert vannak mellettem emberek. Nincs szükségem arra, hogy megvegyem őket, nincs arra szükségem, hogy a hatalmamnál fogva tartsam magam mellet őket, nincs szükségem extra produktumra, hogy legyek valaki a szemükben.
Ők a családom.
Ők magamért szeretnek, a hülyeségemmel, a kisebb-nagyobb hisztijeimmel, a depiköpenyemmel, a szemüvegemmel, az alig 50 kilómmal, a kibaszott jó főztömmel, a szaporodó ráncaimmal, és a próbálkozásaimmal együtt.
Nekik nem kell hogy legyek valaki. Isteni közeg. És ajándék.
Jól vagyok nekik ilyen csurdén, nem tökéletesen, kissé gyári hibásan.
Mi ehhez képest, egy megjelent könyv?
Naugye....