Bizalom játék

Egyszer, valamikor tavaly nyáron, olyant játszottunk a kertben, hogy...azt a bizalom játékot, valaki a hátad mögé áll, és neked el kell dőlnöd. Bíznod kell benne, hogy el fog kapni.
Én bátran odaálltam mindenki mögé, bár Őt figyelmeztettem, hogy ha huppan, nem azért fog, mert nem kapom el, hanem mert nehéz nekem.
Én nem nagyon akartam ráállni a dologra. Amikor V és K állt a hátam mögé, bátran eldőltem, de azért a biztonság kedvéért magam mögé néztem, hogy elég közel állnak-e. Amikor láttam, hogy igen, megnyugodva, és bátran dőltem a karjaikba.
Aztán mögém állt Ő is.
Nem mertem eldőlni. Egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy elengedjem a testem, hogy kontroll nélkül hátrahulljon, mint egy rongybaba, a karjai közé.
Néha ez eszembe jutott, és akkor azt mondtam: persze, biztos azért, mert egy jó poén kedvéért, talán még velem is megmeri csinálni, hogy nem kap el, vagy kitalál valami eszetlenséget. Nem és nem. Nem mertem.
Nem esett jól neki.
Igen, pontosan tudom. Képtelen vagyok átadni az irányítást, ha róla van szó. Éppen ez az oka annak, hogy a jelentős döntéseket én hozom a családban, ezért van az, hogy én irányítom a bandát, és ezért van az, hogy még a kormányt sem engedem ki a kezemből, csak én vezethetek, ha együtt ülünk autóba.
Nyilván, tudom...ez nem jó. Nem normális.
Aztán játszottunk a múlt hétvégén amikor R. itt volt.
Nevetve kapkodták el egymást, lévén együtt nőttek fel, együtt csibészkedtek, a nagybácsi-unokaöccs viszony jól működik, oda-vissza bizalom.
- L. te is! Gyere! - mondta R. én pedig húzódoztam.
Magyaráztam a bizonyítványom, hangosan, hogy ez az eszetlen úgy sem kap el, csak hogy röhögjenek egy jó nagyot.
Aztán valahogy meggyőztek.
Elé álltam, aztán hátra néztem. Aztán léptem néhányat hátra, meg még egy kicsit, szóltak, most már elég, így nem ér, meg kell lennie a távolságnak.
Nagyon nehéz volt. Olyan félelem volt a lábamban, mint amikor el kell mennem egy bizonyos távolságra, és jön a para.
Aztán persze vettem egy levegőt, és azt mondtam: hát akkor legyen, ha elkap, akkor látom, hogy nem mer hülyeséget csinálni velem, ha pedig mégsem, akkor lesz néhány lila foltom, és oltári ordibálást fogok csapni.
Hátradőltem.
Olyan minden mindegy alapon.
Persze, elkapott.
Valami megkönnyebbülés félét éreztem.
Talán kezd visszatérni a rég elveszett bizalom?
Tudom, hogy nem ez az ostoba kis játék fogja vissza adni.
Mégis, jó volt. Nem az, hogy megbíztam benne, hanem a mersz. Hogy meg mertem tenni, mikor ott állt a hátam mögött.
Ezt valószínűleg valami dilidoki parádésan megtudná fejteni.

Egyébként pedig az idő csodás, a kert fantasztikus, rendbe tettük, jól esik kint lenni, kiülni a teraszra, csak bámulni ki a fejemből, jó rájönni, hogy  vágyom a kis zugomba, a magam világába, és mikor elunom kint, bejönni, és tán írni valamit.
Valami horrorisztikusat, amit mocorog a fejemben, de még nem mertem tovább álmodni, mert egy 11 éves kislány ihlette, nem, nem félek most még tőle, de vajon merem-e tovább gondolni?
Tovább AKAROM gondolni.
Én már csak így dolgozom fel a nekem ártókat.
Gyilkost csinálok belőlük. Mert megtehetem.
Az írás fantasztikus eszköz.
"Hipp-hopp, az leszek, aki akarok!" 
Ő lenne az, akinek soha többé nem fordítok hátat, mert ha megtenném, és ismét eldőlnék, megint a kés hegyébe, és még meg is forgatná bennem.
A magam eszközeivel dolgozom fel a fájdalmaimat.
Írok róla, mozgatom, kifacsarom, kiszedem belőle amit lehet, aztán mehet a picsába. Már nem tud ártani.